Megcsináltam a holnapra való házit, aztán ahogy az órára néztem elkerekedett a szemem. 16:02 volt. Háromnegyed 5-re mennem kell a könyvtárhoz, felolvasói estre. Mostanában egyre többet járok ilyen helyekre, pedig nem vagyok társasági típus. Nos, olvasni szeretek, szóval ez még elmegy.
Gyorsan összekaptam magam, aztán úgy döntöttem, hogy megint sétálva megyek.  Télhez képest igen jó idő volt, hó alig esett.
Mikor elkészültem felkaptam a kabátom és mikor a kilincsért nyúltam kinyílt az ajtó. Russel állt velem szemben és tiszta hó volt.
-Hát te? Ennyire havazik?
-Nem, létrán jön… -dúrt arrébb az útból, miközben az orrát szívta. Turkáltam a zsebembe, majd odanyomtam neki egy zsepit, amit kikapott a kezemből.
-Anyáék nem tudod, mikor jönnek haza? –néztem vissza rá az ajtóból. Ő épp a cipőjét szenvedte le magáról, ami tiszta víz volt.
-A bankba vannak. Hova mész?
-Könyvtár. Szia! –azzal ki is léptem a csakugyan szakadó hóba. Azt hiszem elszóltam magam, mikor azt mondtam, hogy enyhe volt az idei tél. Hát, most bekeményített.
Ahogy sétáltam egyre jobban rám tapadt a hó. Volt, hogy megráztam magam, mint egy kutya.  Oké, én sem vagyok normális, na de senki nem látott és lusta voltam leseperni a havat. Élveztem, hogy vékony hóréteg volt már füvön és körülöttem is szinte zuhogott a hó. Mindig is természetbarát típus voltam.
Olyan jó kedvem lett a hótól, hogy vettem egy mély levegőt, pördültem egyet, majd kifújtam és mentem tovább. A leheletem látszott levegőben. Elmosolyodtam rajta, majd a hózápor mögött, nem sokkal előttem egy akita kutya sétált el. Ahogy megálltam nézni, ő is megállt és rám nézett. Már a bundáját eléggé lefedte a hó.
Sétáltam tovább és a kutya megvárta, míg beérem, majd nézett rám értelmes, gomb szemeivel.
-Mi van fiú? –simogattam meg a fejét, leseperve róla a havat. A kutya csak megrázta magát és nézett. Mosolyogtam rajta és mentem tovább.
Szeretem az állatokat, főleg a kutyákat. Ők is engem. Illetve ez nem tudom igaz-e, de eddig még minden kutya, az is, ami agresszív volt, sikerült lenyugtatni és jól kijönni vele. Anya azt mondja, érzékem van hozzá, nem tudom.
Olyan érzésem volt, mintha mögöttem ólálkodna valaki. Ahogy hátra néztem az akitát láttam magam mögött.
-Éhes vagy, vagy mi? –guggoltam le. A kutya odajött és rám tette a mancsát. Biztos volt gazdája, jól ápolt volt és nem volt sovány se. Hasonlított nagybátyám kutyájára. Ő akita és husky keverék volt, és a Brandy névre hallgatott. Pár éve pusztult el, pedig szerettem az öreget. Állítólag kiskoromban mindig őt nyúztam, de az csak tűrt.
Elővettem a telefonom és már 30 volt.
-Áh, figyelj, kutyus nem tudok neked mit adni, de ha legközelebb látlak, adok valamit. Sietnem kell, bocsi! –simiztem meg megint a fejét, majd elkezdtem kocogni a könyvtár felé. El fogok késni, francba.
Ahogy odaértem, még épp kint volt a társaság. Mindig a kapu előtt szoktunk gyülekezni. 5-kor kezdődik az előadás, mi még is negyed órával előtte itt vagyunk.
Beszélgettem a többiekkel, mikor mellém pattant Gary. Végzős rocker srác, nálam magasabb egy fejjel és nem néz ki rosszul. Oké, ez nem célzás volt.
-Szia!
-Helló. –köszöntem vissza.
-Nem is tudtam, hogy te is jössz. –kezdett beszélgetésbe.
-Nos… jól nézett ki a könyv, gondoltam eljövök. –vontam vállat. Soha életemben nem beszéltem vele, nem értem mire ez a nagy érdeklődés.
-Gyerekek! Mindenki befelé, lassan helyet kell foglalni! Még a végén állhatunk. –jelentette ki a tanár, erre a kb 10 fős banda megindult befelé.
Mikor bementünk, a legtöbben próbáltak hátulra ülni, persze a tanár mindenkit előre tessékelt, egy csoportba. Én az egyik sor végére kerültem, szélre. Mellettem egy végzős ült, de aztán odébb ment a barátnőjével. Se gond, legalább volt hova tenni a kabátom.
Ahogy bambultam, jött egy SMS-em. Hannah írt, hogy vigyek be holnap egy füzetet. Legalább egy úttal lenémítottam a telefonom is. Mikor eltettem, egy srác állt mellettem. Gary.
-Szabad melletted a hely?
-Aha. –válaszoltam, majd elvettem a kabátom és az ölembe raktam. Persze szokás szerint késtek, én addig meg bambultam ki a fejemből, nézegettem az olvasó termet. Nem mintha nem láttam volna már kismilliószor.
-És milyen könyveket szeretsz? Gondolom azért jöttél, mert szeretsz olvasni.
-Öh… -nem tudtam hirtelen mi van-, ja, persze. Hát… igazából, aminek érdekel a története. Esetleg a fantasy, ami megfog. Néha jó lenne a szereplők helyébe lenni. –húztam fél vigyorra a szám.
-Ja, ezen már én is elgondolkoztam. Az a bizonyos hős, aki megmenti a szerelmét vagy ilyenek. -nevette el magát.
-Te szerelmes regényeket olvasol? –vigyorogtam sunyin.
-Ha épp a kezembe kerül. –vont vállat mosolyogva- Bár, én is szeretek különféle könyveket olvasni. –mosolyogtunk mindketten, majd megkezdődött az előadás, így elhallgattunk.
Kb 1 óráig tartott az egész. De élvezetes volt, ráadásul humoros is, ami plusz pont. Ahogy mentünk ki az ajtónál előre engedett Gary.
-Kösz. Tetszett az előadás? –kérdeztem rá.
-Ja, jó volt. A humoros történeteket szeretem, ha a boltba is lehet kapni, lehet, megveszem. Neked hogy tetszett? –sétáltunk a kapu felé.
-Jó volt, én is így vagyok vele. De az alap történet is jó. –nyitottam ki a hatalmas kaput és kinézve még mindig szakadt a hó. Csak annyi különbséggel, hogy már vagy 5 centi leesett.
-Jézusom, mire én haza jutok… -sóhajtottam, aztán felhúztam a fejemre a kapucnit.
-Elkísérjelek egy darabon? –nézett rám Gary.
-Ahogy jónak látod, de én a helyedben sietnék haza. –néztem a szakadó havat aztán kiléptem a sráccal az oldalamon a hóba és megindultunk haza.
Az úton még beszélgettünk, de nem volt sok jelentősége. Jó fej srác, bár még mindig furcsállom, hogy így a semmiből rájött, hogy beszélgessünk. Talán én vagyok paranoiás, meg mindenben az okot keresem. Ki tudja.
Fél úton elköszöntünk egymástól és baktattam tovább haza. Én voltam az első, aki letaposta a friss, puha havat. Bár, ahogy elnézem, nem kell sok idő neki, hogy befedje az újabb adag.
Néhány méterrel odébb furcsa mód össze volt durva a hó. Lábnyomok, karmok, amik a földbe mélyedtek, vér. Egy pillanatra megálltam megszemlélni. Mintha kutyák verekedtek volna. Legalább is kutya nyom volt ott. Hirtelen még jobban kavart a hó, így inkább mentem tovább, még a végén kapok egy tüdőgyulladást.
Lassacskán haza értem. Persze senki nem volt olyan elvetemült, hogy az utcán sétálgasson, kivéve engem. Kezdtem előkaparni a kulcsom, de ahogy közeledtem az utcaajtó felé, láttam, hogy valami fehér kupac fekszik az ajtó előtt. Ahogy közelebb értem, némi halvány vérnyomot véltem felfedezni. Leguggoltam leseperni a buckáról a havat, és akkor vettem észre, hogy ez az az akita, akit a könyvtárba menet láttam. Ahogy teljesen leszedtem róla a havat, láttam, hogy tele volt sebekkel, főleg a hátsó lába volt szétszaggatva.
-Jézusom! –néztem végig a kutyán. Az meg se mozdult. Fogtam magam, kinyitottam az utcaajtót, majd megpróbáltam felkanalazni a hatalmas ebet. Nem épp egy palota pincsi súlyú volt, de igyekeztem úgy megfogni, hogy semmije se lógjon le és lehetőleg én se szakadjak meg. Nos, az utóbbi technikailag elég lehetetlen volt. Valami nehezen beszenvedtem magam az előszobába, ahol letettem a kutyát és bezártam magam után az ajtókat. Gyorsan ledobtam a cipőm meg a kabátom, aztán a szobámba vittem pár rosszabb minőségű törülközőt a fürdőszobából és az ágyam mellé pakoltam őket. Utána beküzdöttem magam kutyástól a szobába, ott pedig leraktam és jól bebugyoláltam, mielőtt még megfázna. Fogalmam sincs mennyi ideje lehetett kint, biztos átfagyott.
Kimentem a konyhába, kerestem egy tálat, vittem be neki vizet és két szelet húst. Ahogy beértem a szobába, a kutya látszólag még mindig mozdulatlan volt. Letettem mellé a tálat és az ételt, majd elkezdtem simogatni a fejét. Ekkor nagy kő esett le a szívemről, végre megmoccant. Bár épp csak a fejét mozdította meg.
Fogtam magam, leültem és az ágyamnak támaszkodtam, a fejét pedig az ölembe húztam. Simogattam egy darabig, aztán fogalmam sincs mi történt, úgy elnyomott az álom.