Arra eszméltem, hogy valaki gyengéden fogja a vállam és próbál felkelteni. Óvatosan kinyitottam a szemem. A fejem zsongott. Hirtelen eszembe jutott, hogy én az előbb még az utcán voltam.
Amint kinyitottam a szemem, felültem, de azzal a lendülettel, majdnem hátra is estem. Ziháltam és a látásom még elég homályos volt. Ahogy vettem a levegőt, tisztult a kép. Egy srác volt előttem fél térdre ereszkedve, és elég meglepetten nézett. Én is, mivel a szomszédunk volt. Fekete, kicsit bozontos haj, vékony, de erős alkat.
-Hé, minden rendben? –tette a kezét a térdére. Nem igen tudtam megszólalni. Már annyira nem kapkodtam a levegőt, de nem értettem még, hogy mi van. Szétnéztem. Hannaht sehol se láttam, se Daisyt. Senki nem volt a parkba, csak én és a szomszéd srác.
Mikor kicsit megnyugodtam a homlokomra tettem a kezem, megdörzsöltem és megráztam óvatosan a fejem. Aztán a nyakamhoz kaptam. Emlékszem, hogy megharapott az a srác. De mintha a szemfogai hatalmasak lettek volna. Legalább is úgy éreztem.
-Lucas vagyok. –állt fel a srác. Elém lépett és a kezét nyújtotta. Egy pillanatig néztem a kezét, utána megfogtam, ő pedig felhúzott- Jól vagy? Mikor megtaláltalak itt feküdtél. Szerintem elájultál.
-Én… nem… -ráztam meg a fejem, majd odakaptam. Fájt.
-Hazakísérjelek? –nézett szét a srác. Csak bambán néztem rá, aztán leesett, hogy valami emberi beszéd szerűséget össze kéne hoznom, nem csak állni itt, mint egy kuka.
-Hol… hol van Hannah? És… az a két srác? –néztem szét, majd Lucasra.
-Hogy kik? –nézett rám felvont szemöldökkel.
-A barátn… senki. –ráztam megint meg a fejem- Azt hiszem csak képzelődtem. –úgy nézett rám, mint aki most jött a sárga házból.
-Lehet kihűltél, ahogy itt feküdtél, haza kéne menned. –emelte a homlokomra a kezét, de mielőtt hozzám ért volna, én elhúzódtam a keze alól. Csak átfutott az arcán egy halvány mosoly, aztán ismét komoly lett.
-Akkor… én megyek. –néztem szét, majd elindultam hazafelé, de pár méter után elkezdtem futni. Szegény srácot jól ott hagytam, de még én sem értettem semmit.
Hazafelé már nagyon lihegtem. A fejem is fájt, sőt még a nyakam is égett. Ahogy elértem az utcaajtót, valami nehezen beestem a házba. Russel a szobájába gépezett, apa és anya pedig tévéztek.
-Haza értél, Lana? –hallottam a nappaliból anya hangját.
-Szia, igen! –válaszoltam gyorsan, majd ledobtam a cipőm és magamra csaptam a szobaajtóm. Neki dőltem és megint elkezdtem kapkodni a levegőt. Mi történt velem?
Elkezdtem sorra átgondolni az eseményeket, de nem találtam összefüggést. Az egyik percben sétálunk, aztán két fiú lefog minket, majd elájulok, és arra ébredek, hogy a szomszéd srác kelt fel? Én nem vagyok normális! Vagy tényleg csak álom volt?
Megint a homlokomra tettem a kezem, ami forró volt, majd a fejem is az ajtónak támasztottam és szépen lassan lecsúsztam ülő pózba.
Hirtelen kipattant a szemem. Elaludtam az ajtóba ülve. Ahogy előkapartam a telefonom, megdöbbenve láttam, hogy már 2:14-et mutat. Elkerekedett a szemem, majd gyorsan elrohantam fürdeni. Mivel nem voltam álmos, kiültem az ablakomba és néztem a holdat. Igaz nem volt telihold, de tiszta volt az ég és csodálatos ezüstben pompázott. Legalább volt időm gondolkodni.
Reggel elég kómás voltam, ahogy kimásztam a reggeli kakaómért.
-Jó reggelt! Na, mi van, nem aludtál sokat? –nézett rám nevetve apa, miközben a kávéját főzte.
-Valami olyasmi. –vontam vállat, majd gyorsan megcsináltam a kakaóm és bevonultam a szobába. Semmi kedvem nem volt ma suliba menni.
Mikor mindennel kész voltam, elindultam a biciklimért. Az ajtóban nem várt Tayson. Eddig sokszor itt volt reggelente, főleg mostanság.
Lassan tekertem Hannah-ékig, nem voltam valami nagy formámban.
-Szia! -köszöntem neki, már az utcán várt.
-Jó reggelt! Látom elég fáradt vagy. –állapította meg ő is.
-A tegnap után te nem? –néztem rá kicsit hitetlenkedve, miközben elindultunk.
-Mert mi volt tegnap? A fellépés? –nem értette miről beszélek.
-A kutyaséta, este! –nem létezik, hogy túltette magát rajta.
-Nem voltam sehol tegnap Daisyvel. Sokat tanultam, így is sikerült elaludni délután. –csóválta a fejét szőke barátnőm. Én meg csak kerekre nyitott szemekkel néztem.
-Bocsi, biztos álmodtam. –néztem a földre. Kezdem azt hinni tényleg én zakkantam meg.
Egész idő alatt, míg suliba voltam senkihez nem szóltam, feküdtem a padon, és ha tehettem, aludtam. A tegnap este tényleg érdekesre sikerült.
Mivel angolon nem együtt vagyunk, és mert Hannahnak elmaradt az angolja, ezért én később mentem haza. Ahogy tekertem haza, a park felé mentem. Nem láttam semmi különbséget, ellenben pont kapóra jött, hogy ott sétált Lucas.
Lepattantam a bicikliről és elkezdtem utána baktatni.
-Lucas, várj! –szóltam utána, és sietősen felzárkóztam. A srác hirtelen nem tudta mi van, de miután észrevett, bevárt.
-Helló. –köszönt.
-Bocs a tegnapot és köszönöm.
-Miért kérsz bocsánatot? –indult el én pedig mentem mellette.
-Be se mutatkoztam, meg ott hagytalak. Meg makogtam össze-vissza.
-Megesik. –vont vállat és zsebre dugott kézzel ugyan úgy ment tovább.
-Lana vagyok. –törtem meg a csendet- Mit kerestél erre tegnap?
-Sétáltam. Ahogy gondolom te is, mivel nem volt körülötted senki. –nézett rám. Kb egy fejjel magasabb volt nálam.
-Azt hiszem… -néztem inkább a lábam elé, aztán eszembe jutott valami- Tayson a te kutyád, nem?
-Igen, miért? –nézett rám furán.
-Sose láttalak sétáltatni. Hol volt tegnap este? –kezdtem el kérdezősködni.
-Hajnalba viszem el sétálni a munkám miatt, vagy késő este. Egyébként otthon, mert?
-És mit dolgozol?
-Na, állj, mi ez a faggatózás? –állt meg és nézett a szemembe.
-Van egy kutyád, aki tegnap megmentett, és sose láttam még, hogy vele lettél volna. Kicsit gyanús ez.
-Kérdőre vonsz? Hányszor mondjam, hogy otthon volt Tay? Ha kell, kiviszem neked az utcára. Te tegnap tényleg nagyon beteg lehettél. –mentette magát.
-Mindenki azt hiszi, én vagyok a hülye! –kezdtem ideges lenni.
-Figyelj Lana, tegnap nem tudom mitől elájultál, és én segítettem ennyi. –nyugtatott meg. Illetve próbált. Kitartottam az igazam mellett.
-Jó, azt hiszem, igazad van, csak túlpörögtem. –úgy döntöttem nem fogok, vele vitatkozni- Örülök, hogy találkoztunk. Szia! –ültem fel, majd haza tekertem.
Hazaérve megint nem fogadott Tay. Nem hittem Lucasnak.
Mivel senki nem volt otthon lehetett üvöltetni a rockot és tudtam tovább gondolkozni. A tanulás pont nem érdekelt.