No igen,elég depresszív hangulatban voltam. 2012 június.

Csak álltam üres boxa előtt. Könnybe lábadt szemmel néztem az aranyló szalmát a falak sötétjében. Lassan térdre rogytam,s próbáltam felfogni mi történt. Egy ismerős illatot hozva a szél,lesodorta az arcomról lepergő könnycseppem. Csak egy illat. Egy kép. Egy hang. Bársonyos szőre,puha sörénye,selymes orra,csillogó szeme,hegyesen ívelt fülei,izmaitól megfeszülő teste. Patakokban folyt könnyem,az emlékek kavarogtak a fejemben.

Pár napja boldogan vezetgettem kedves lovacskám,miközben egy-egy harapásnyi füvet letépve követett. Pár hete vezettük a tiszteletkört. Együtt,boldogan. Pár hónapja volt csak,hogy egyedül barangoltuk be a közeli tájat... Pár éve még gondolni sem mertem volna,hogy egy ily' csodás jószág a bizalmába fogad. Ma már némán fújja a szél az erdő lombjait. Épp csak megzörrennek a levelek. A pálya üres,nem hallatszik lódobogás,se taps. Egy ember sem jár arra. A karám üres,a fű már helyenként kikopott,lelegelték a lovak. Pár levelet,s némi port kap fel csak a szél,mikor átutazik a kis tanyán.

Halkan zörög a kötőfék a kis ajtó sarkára felakasztva. Szívemben melegség lobban,arcomon mint kis tűzgömbök petyegnek az aranysárga tengerbe. A hideg szellő,hirtelen meleg fuvallatot hoz,s megborzongat mindent. De ahogy jött,el is illan.

Halk patkó dobogás,egy halovány nyerítés,egy csendes szívdobbanás. S csend száll le közénk.