Igazából erről sincs fogalmam mikor írtam. Talán télen vagy hogy...emlékszem,hogy hirtelen ősz érzésem lett (mert olyan számot hallgattam) és írnom kellett. x3 2011-es talán.

 A hűvös őszi dér már megcsípte a bőröm. De csak ültem, mit sem törődve ezzel, s a hideggel. A táj szép volt. A sárguló fűzfa szomorúan söprögette a tó partját. A ködben alig lehetett látni valamit, bár a fák színpompás lombjai még épp kivillantak a homályos látképből. Ahogy a hold is. Halványan pislákolt, az ég tengerén, viszont a nap egyre jobban látszódott a láthatáron. A látvány valóban csodaszép volt, engem mégsem igazán ez kötött le. Csak ültem a tóparti sziklán, és néztem,a még éppen tükröződő hold fél korongját. Gondolataimban elmerültem, még a körülettem lévő néhány vadra sem figyeltem. Lépteik alatt, épphogy megrezzent a lehulló levelek hada. Ám fantáziám teljesen más vidékekre repített. Folyton csak Ő járt az eszemben. Mi van vele? Merre jár? Vajon emlékszik-e még rám? Kérdések, s emlékképek rohamoztak meg. Egyszer csak becsuktam a szemem, s egy sóhajtás közben húztam össze magam. Ekkor elkezdett lágyan fújni a szél. A rideg idő ellenére, még is jól esett ez a fuvallat. Hozott magával valamit...mintha csak azt üzente volna,hogy "Ne add fel!"... Bár visszakaphatnám, érezném tapintását, tudnám, hogy itt van mellettem. A nap lassankénti sugarai zökkentettek ki a gondolataimból. Mikor az oly szép ezüstben pompázó korong eltűnt, s helyét átvették az aranyban táncoló sugarak, én is felálltam a kis sziklámról. Végig néztem egyszer a kissé szomorkás őszi tájon. Akár lelkem láttam volna, minek fái búslakodásuktól dobták el hű leveleiket. Egy utolsó sóhajtás kíséretében indultam meg az erdőben, s magam után csak egy kis halvány, átlátszó üveggömböt hagytam.