Fel alá járkáltam, amennyire a lánc engedte. Richard csak ült és nézett. Nem tudom gondolkodott-e egyáltalán valamin. Az egyik körömnél felé fordultam.
-Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? –szegeztem neki mogorván a kérdést.
-Nem vagyok nyugodt. –ingatta a fejét.
-Még is egy szó nélkül ülsz ott, mintha misem történt volna. –kezdtem csipkelődni.
-Attól,hogy azt csinálom,amit te,nem lesz jobb. Egyébként meg gondolkozom. –vágott vissza a vérfarkas. Talán kicsit felhúztam magam.
Hallottam a folyósról valami mászkálást. Megálltam és mereven elkezdtem nézni az ajtót. Richard szintén figyelt. Nyikorogva nyílt ki a fém lap, és egy ismerős vámpír lépett be rajta.
-Jason! –léptem kicsit közelebb.
-Hello Kate! –intett a vámpír, majd jött felénk pár lépést. Richard felállt, fejét leszegte, s a hátán felborzolta a szőrt.
-Miért van az az érzésem, hogy nem akarsz segíteni? –néztem rá szúrósan.
-Rosszul gondolod. Ám, de nem tudok mit tenni. –vont vállat, majd közelebb jött hozzám és leguggolt. Erre Richard megindult vicsorogva felénk, de a lánc megfogta. Támadásra készen neki feszült az ezüstnek.
-Csak jöttem elmondani, hogy Lucy jól van, én viselem gondját. –vigyorgott rám sunyin. Erre eldurrant az agyam és neki rontottam a vámpírnak, aki egy pillanat alatt hátra ugrott. Engem a lánc rántott vissza. Nekifeszültem és vicsorogtam a vérszívóra.
-Ha hozzá mersz érni, esküszöm, kibelezlek, te féreg! –üvöltöttem rá.
-Na-na, ahhoz előbb ki kell jutnotok. De egyébként nem bántottam és nem is tervezem. –felállt és elindult az ajtó felé- Egy napotok van, aztán a vérfarkast kivégzik. Rád még szükség lesz kislány. –intett Jason és kiment az ajtón én meg megpróbáltam felfogni, amit mondott.
Ziháltam, kezdte nyomni a légcsövem a fény pánt. Kicsit hátrébb mentem, különben megfulladok. Hirtelen Richard felé fordultam.
-Ezért kellett neked ide jönni, te idióta?! –mordultam rá. Nem figyelt rám, csak leheveredett a fal mellé. Nagyon felhúztam az agyam. Elkezdtem tépni-cibálni magam a láncon, mint egy kutya, aki nem tud pórázon menni és zavarja a nyakörv. Meg fogtam a láncot és próbáltam ketté roppantani, de nem ment. Tovább téptem magam, de semmi eredménye nem volt, még csak meg sem repedtek a láncok.
Mikor kitomboltam magam, megint zihálni kezdtem. Pár perc pihenő után újra elkezdtem, ekkor Richard ráunt a dologra.
-Hagyd már abba! –erre egy picit megálltam.
-Nem mindegy neked? –kérdeztem lihegve.
-Nem, rossz nézni! Ráadásul csak az energiád fecsérled. –állt fel és jött közelebb.
-Én legalább megpróbálok csinálni valamit! –feszültem neki ismét az ezüstnek és néztem farkasszemet az előttem lévő fenevaddal.
-De ezzel nem jutsz semmire, fogd már fel. Nem vagy elég erős. –nem szeretem ezt hallani, de sajnos igaza van. Viszont legalább az idegesség kimegy belőlem.
-És te? Te elég erős vagy? –csipkelődtem tovább.
-Talán. De az ezüstöt nem tudom szétszedni. –megnéztem a nyakát, és kezdte kidörzsölni a szőrét a fém pánt. Ha túléli holnapig, biztos szétégeti a bőrét. Ekkor eszembe jutott valami.
-Ma este telihold!
-Nem érünk vele sokat. Valamennyire tudom kontrolálni magam. De az ezüst az ezüst és egyre jobban gyengít. –ült le. Szóval akkor ezért nem csinál semmit. Azt akarja, hogy maradjon ereje. Akárhogy gondolkoztam nem jutott eszembe jobb dolog, csak az, hogy elroppantsam a láncot. Ha már Richard nem tudja. Próbáltam visszaváltozni emberré, de volt valami varázslat a termen. Csak leheveredtem én is, a felhoz és vártam.
Hirtelen belém hasított egy érzés és felkaptam a fejem.
-Lucy. –motyogtam.
-Tessék? –emelte fel a fejét a vérfarkas.
-Semmi, vagy is nem tudom. Érzek valamit. Lucy próbál keresni. –pattantam fel.
-Ezt hogy érted? –nézett rám fejét oldalra fordítva, mint a kutya, aki nem ért valamit.
-Lucy animágus. Össze vagyunk kötve egy varázslattal és megérezzük, ha a másik közölni akar valamit. –magyaráztam el, Richard pedig bólintott.
Hajnal kettő lehetett, mikor a vérfarkas elkezdett nyöszörögni.
-Valami baj van? –néztem rá.
-Érzem a Holdat… gyengít az ezüst… -nyögte ki zihálás közben. Összeszorította a szemét és próbálta nem elveszteni az eszét. Valamit, muszáj csinálnunk.
-Mit szoktatok a telihold ellen tenni? –néztem rá.
-Vadászunk. –nyögte. Hát, ez itt bajos lesz. Ha kijutnánk, felőlem annyi vámpírt vadászhatna, amennyit akar. De egyelőre jó, ha még élünk.
Megint hallottam, hogy mászkálnak a folyósón. Egy eddig még ismeretlen vámpír jött be. Először rám nézett, utána Richardra. A vérfarkas láttán mosolygott, mire én csak vicsorogtam.
-Gyere, te dög. –indult meg felém, mire én a sarokig hátráltam. A szeme barnásvörös volt, illett rövid, sötét barna hajához, ami épp nem lógott bele a szemébe.
Odalépett a falhoz, ahol a láncom volt rögzítve. Valamit mutogatott a kezével és az utolsó láncszemet, valamiféle víz vette körül, ami szétrepesztette az ezüstöt. Ekkor elkezdett maga után húzni. Én minden erőmmel azon voltam, hogy visszarántsam. Nem akartam itt hagyni Richardot. A vérfarkas csak nyüszített és próbált felállni. Közben engem a vérszívó cibált kifelé.
-Richard! –kiáltottam utána, de a vámpír látszólag minden erőfeszítés nélkül húzott az ajtó felé. Mikor már az ajtó becsukódott mögöttem, taktikát váltottam és rá akartam ugrani a vámpírra, de az csak kinyújtotta felém a kezét és valami folyadékhoz hasonló anyag megjelent a nyakam körül. Mintha vizet zártak volna egy vékony, karika alakú üvegbe. Moccanni sem tudtam tőle, csak fojtogatott.
-Ha Alcott nem adott volna ki parancsot rá, már rég cafatokra téptelek volna. –fordult felém, nem valami barátságos tekintettel. Viszonoztam a nézését.
Rántott egyet a láncon, aztán csak sétáltam utána, mint egy kutya a gazdija után. Elég szar érzés volt, de különben lazán megfojt.
Egy terembe vezetett, ami szintén egy fém ajtó mögött volt. Majdnem ugyan olyan kőből készült szoba volt, mint az előző, csak ez nagyobb volt, és némileg berendezettebb. Először egy kínzópadon akadt meg a szemem. De volt ott még villamosszék, kaloda és egy kerék is.
Amint beléptem eléggé elsápadtam a kínzóeszközök láttán. Bár, fehér bundám takarta ezt a tényt. Mindenhol vér volt, a nagy része már rászáradt. A legfrissebb az pár napos lehetett. Atya úr isten! És még ki tudja, miket nem láttam a teremben.
Nem mozdultam, csak meredten álltam és néztem. Ekkor belerántott a vámpír a láncba és kicsit ki is zökkentett a gondolataimból. Tovább mentem utána, de csak még több kínzóeszközt találtam meg a sötétben. Észrevettem, hogy a terem el is kanyarodik kétfelé, a két végén. Inkább nem akarom megtudni, ott mi van. Miért van olyan érzésem, hogy látni fogom?
A vámpír a terem végéhez vitt, ahol volt pár karika. Feltételezem ezüstből. Valamit megint babrált vele és az utolsó láncszem ismét szétnyílt, s összezárult a karika körül.
-Nézelődjön kedvére, hölgyem! –hajolt meg előttem. Vicsorogni kezdtem rá, de ekkor sarkon fordult és kivonult a teremből. Mit ne mondjak, nem volt kedvem itt maradni.
A vér a fáklya táncoló lángjától tompán csillogott. Az egész helynek nagyon lehangoló hatása volt, de itt volt legalább ablak. Egy kis berácsozott nyíláson keresztül szökött be a telihold ezüstös fénye, a fejem fölött. Előrébb mentem, s kinéztem a szabadba. Jó volt látni az éj kék eget és a rajta ragyogó csillagokat. Némi szabadság érzetet adott. Aztán ismét szétnéztem a teremben.
Leültem a vékony kis fényben és sóhajtottam egyet, majd nyüszögtem. Most vagyunk ám igazán nagy szarban…