Másnap reggel 7 körül kipattant a szemem. Kb 7 órát aludtam, ügyes vagyok.  Általában többet szoktam, ha este dolgozok. Igaz ez véletlen meló volt. Kimásztam az ágyból, majd a fürdőbe vettem az irányt. Mikor lenéztem, láttam, hogy a tegnapi ruháim a mosógépbe vannak. A francba, nem indítottam el. Gyorsan beleraktam egy kis mosóport, majd el is indítottam. Elvégeztem a dolgaim, majd elkezdtem öltözni. Illetve csak kezdtem volna. Kint volt a ruhám. Aj, mennyit tudok szarakodni a felöltözéssel is. Pizsomába visszacsörtettem a hálószobámba, ahol gyorsan kerestem valamit. Egy pár zoknit, sötét farmert és egy szürke háromnegyedes ujjú pólót vettem elő. Átvedlettem, majd ledobtam az ágyra a pizsomám, ami egy nagyméretű pólóból és egy rövidnadrágból állt. Nem érdekelt az ágy, majd megvetem később. Szerintem nem lesz olyan égető fontosságú dolgom. Pláne nappal.
Megkerestem valami nehezen a papucsomat, majd a konyha felé vettem az irányt. Ilyen korán nem szeretek enni, ezért egy reggeli kávé teszi teljessé a napom. Mármint a délelőttöm. Odatettem főni a kávét, addig visszamentem a hálóba, megvetni az ágyat. Mikor ezzel kész voltam, a kávém is kifőtt. Kikapcsoltam a kávéfőzőt és visszasiettem a konyhába. Épp, hogy kiöntöttem egy kis adagot egy bögrébe, már csörgött a telefonom. De jó, mehetek vissza a halóba.
- Jövök már! –kiabáltam a telefonnak, ami egyre csak csörgött. Mintha ettől abbahagyta volna. Mikor felvettem az éjjeliszekrényemről megnéztem a számot. Ismeretlen.
- Halló? –vettem fel, majd elkezdtem visszacsoszogni a konyhába.
- Jó reggelt, Miss. Lawson! –köszöntött valaki a vonal túl végén.
- Ki az? –kérdeztem vissza kicsit unottan.
- Eric Burton vagyok. Kéne a segítsége.
- Miben? –öntöttem tovább a kávémat, majd leültem az asztalhoz.
- Ha jól tudom ön vámpírvadász.
- Jól tudja.
- Esetleg nem érdekelné egy kis munka?
- Éppenséggel szabad vagyok.
- Nagyszerű, akkor esetleg megbeszélhetnénk ezt személyesen?
- Ha óhajtja.
- Rendben, akkor az egyik emberem magáért megy délután háromra, ha megfelel a hölgynek.
- Tökéletes. –kortyoltam bele a kávémba.
- A viszont látásra, Miss. Lawson!
- Viszlát! –köszöntem el és ki is nyomtam a telefont. Újabb meló. Ennyit arról, hogy ma délután találkozok Lucy-val. Lucy a legjobb barátom, és egyben animágus is. Bár mintha annyi barátom lenne.
Ránéztem az órára. Már fél 9 volt. Lucy biztos ébren volt. Ő mindig korán kelt, ellenben velem. Igaz, én általában éjszakai műszakban tevékenykedtem. Viszont néha besegített Lucy is, amiért hálás voltam. Ártatlan lánynak tűnik, pedig nem az. Jó, lehet, nem tűnik mindig ártatlannak, de hát a légynek sem árt. Csak a szúnyogoknak.
Fogtam a telefont, és tárcsáztam Lucy-t. Fejből tudom a számát. Amég kicsöngött a telefon, addig a kávémat iszogattam. A harmadik csengés után fel is vette.
-Jó reggelt Kate! –köszönt vidáman.
-Neked is Lucy! –válaszoltam én is vidámabban.
-Mi újság?
-Semmi, viszont kaptam egy melót. Szóval, ha nem lenne nagy gond, el tudjuk halasztani a délutáni találkozót?
-Rendben, de vigyázz a seggedre.
-Értettem főnök. –vigyorodtam el, bár Lucy ezt nem látta. Kis csend telepedett ránk. Én ittam a kávém, Lucy pedig hallgatott. –Viszont, egy esti sétába benne vagy? –kérdeztem rá végül. Rég nem találkoztunk, és mindig a munkám miatt kellett lemondanom a találkát. Lucy-nak nem volt annyi melója. Ő néha besegített, néha meg főzetekért, meg egyebekért mentek hozzá.
-Rendben! Hányra legyek ott?
-Öhm…- sóhajtottam egyet. El kell még mennem egy ismerősömhöz infót szerezni, ami az éj leszállta után lehetséges. –Olyan kilenc körül?
-Nekem megfelel. Akkor, szia! –köszönt el, és le is tette.
-Neked is, szia, Lucy. –motyogtam, miközben kinyomtam a telefont. Lassan iszogattam tovább a kávém. Még nem hűlt ki, de nem is volt forró. Van egy olyan érzésem, hogy nem jövök haza hamar, és mozgalmas éjszakám lesz.
Mikor végeztem a kávémmal, csak beledobtam a mosogatóba a bögrét. Ráérek elmosogatni. Visszamentem a hálószobába, majd fogtam a Berettát és a késem, no meg pár töltényt és elindultam a nappaliba. Kis takarítás sosem árt. Szeretem rendben tudni a dolgaim. Mármint a fegyvereim. Alapjában véve hanyag vagyok, de a fegyvereim fontosak. Az életem múlhat rajta, ha esetleg egy töltény beragad. Ha már meg kell halnom, nem úgy akarok meghalni, hogy egy vámpír lakmározik belőlem.
A késem megéleztem és megtakarítottam. A stukkerem szétszedtem és szintúgy kitakarítottam, meg teletöltöttem. Sosem lehet tudni, mikor fog kelleni. Mikor ezzel kész voltam, elkezdtem a ház körül tevékenykedni.
Mikor az órára pillantottam, már majdnem fél három volt. Az ezüst késem a csuklómra szíjazható tokba tettem, a Berettát pedig az övemre csatoltam. A kabátom nem volt elég hosszú, hogy takarja az övemen a tokot. A francba. Valahol lennie kell egy vállra akasztható toknak is. A kérdés, hogy hol van. Feldúltam a szekrényem, de nem találtam. Gondolkoztam, hogy hol lehet, és eszembe jutott. Kimentem a nappaliba és a TV-m alatti szekrényhez vettem az irányt. Fogalmam sincs, miért oda tettem, de ott volt. Nem szerettem, mert nem igazán kényelmes, de ha nem akarom, hogy elvegyék tőlem, muszáj lesz elrejtenem. Kivettem a szekrényből, aztán magamra erőszakoltam. Mikor kész voltam felvettem a kabátot, és hagytam annyi helyet, hogy be tudjak nyúlni a fegyveremért, ha kell. Felkaptam egy fekete edzőcipőt és lementem a parkolóba, ott vártam Eric Burton emberét. Nem sokat kellett várnom. Kb két perc után egy fekete dzsip hajtott be az egyik szabad helyre. Egy fekete öltönyös férfi szállt ki belőle és felém indult.
-Jó napot, Miss. Lawson! James Sharp vagyok. –nyújtotta oda a kezét. Nem volt ínyemre, de elfogadtam a kezét.
-Jó napot Mr. Sharp. –erőteljes kézfogása volt, de nem szorította meg nagyon a kezem. Világoskék szeme volt, haját rövidre nyírva hordta. Csak egy fél fejjel volt nagyobb nálam.
-Mehetünk? Mr. Burton már vár minket. –nyitott egyik kezével a dzsip felé.
-Én inkább a saját kocsimmal mennék.
-Mr. Burton azt szeretné, ha egy kocsival mennénk. - Nem tetszett ez nekem. A saját kocsimba nagyobb biztonságba éreztem magam. – Kérem, megígérem, hogy nem esik bántódása.
-A maga szava semmit nem ér, nem maga a góré. Ennyi erővel, miest belépek le is puffanthat valaki.
-Na, de kérem. Ne várakoztassuk meg Mr. Burtont. – Nem szívesen, de átmentem a túloldalra és beültem az anyósülésre.
-Ha bárki egy ujjal is hozzámér, nem csak őt, de magát is megölöm.
-Majd észben tartom. –tette sebességbe az autót és elindultunk. Igazából csak fenyegetésnek szántam, de remélem komolyan vette, hogy nem akarok balhét.
Kb fél óra autózgatás után egy nagy sárgás ház parkolójába hajtott be James. Micsoda tökéletes sofőrnév! Esküszöm, hogy lesz egyszer egy sofőröm, akit így fognak hívni.
Kiszálltunk a dzsipből és James rögtön megindult az ajtó felé, én pedig követtem. Mikor odaértünk, kinyitotta a falapot és előre engedett. Jól nevelt. Kár, hogy én ezt nem tudtam értékelni.
-Nyugodtan menjen előre maga, én nem tudom az utat.
-Ahogy óhajtja. – bólintott és elindult előttem. A nappali kicsit régebbi stílusúra volt berendezve. Minden barnás volt, a faltól kezdve, a kanapén át a képekig. James egy kisebb folyosóra lefordult balra. Termetes ház volt, ez biztos. A folyosó felénél volt egy ajtó és egy kigyúrt pasas.
-A főnök már vár, Roy.  –nézett bele az izompacsirta szemébe. Roy bólintott, majd kinyitotta az ajtót. James besétált, én meg utána. A szemem sarkából láttam, hogy Roy a seggemre akar csapni. Nem volt jó ötlet. Elkaptam a kezét és kitekertem.
-Ejnye, hát szabad ilyet csinálni egy hölggyel? –mosolyodtam el halványan, majd jól megfeszítettem a kezét és elengedtem. Nem volt szándékomban eltörni. Most. Ezután besétáltam a szobába, de nem várt meglepetés. Majdnem ugyan olyan barna szoba.
-Meghoztam a hölgyet, uram. –hajlott meg enyhén James és visszahúzódott az ajtó mellé.
-Áh, üdvözlöm, Miss. Lawson! –tárta szét a karjait.
-Részemről az öröm, Mr. Burton. –biccentettem. Egy széles íróasztal mögött ült egy barna bőrrel bevont széken. Még az öltönye is barna volt, sőt a nyakkendője is. Ezen most csodálkozok?- Térjünk az üzletre, ha lehet. Mit szeretne tőlem?
-Milyen igaz. Azt szeretném, hogy végezze a munkáját, Miss. Lawson és én szépen megfizetem.
-Minek kell magának holtan, az a vámpír?
-Az legyen, az én dolgom.
-Lehet, hogy elősegíti, hogy hamarabb elkapjam. –vontam vállat, bár inkább csak kíváncsi voltam. De ez igaz volt, valahol.
-Beleavatkozik egy üzleti dologba. Ennyi elég? –kérdezte kevésbé boldogan. Nem örült neki, hogy titkokat kell kifecsegnie nekem.  Valószínű nem volt túl tisztességes üzlet.
-Talán. Mi a vámpír neve?
-Williem Kent. –nem volt ismerős a neve.
-És mennyit hajlandó fizetni?
-Eleget. –mosolyodott el.
-Azaz?
-Fél millió.
-Mennyire veszélyes a mi kis Willy-nk?
-Egy olyan profinak, mint maga, nem jelenthet gondot.
-Hány éves? –gondoltam átformálom a kérdést.
-300. – Ezt még azt hiszem, túlélem.
-Rendben, elvállalom.
-Nem bánta meg.
-Remélem. –szó nélkül megfordultam és elindultam az ajtó felé, de mielőtt kinyitottam volna, még visszanéztem. –Roy-nak pedig tanítsa meg mi az illem. Jamesnek már sikerült. –mosolyodtam el sunyin és kiléptem az ajtón. Roy nem nézett rám szépen, még fájlalhatta a karját, mert nagyon szorongatta. Szó nélkül elsétáltam mellette, szorosan a nyomomban jött James is. Mikor kiértünk a házból elindultam az autó felé, majd bevágódtam. Mire hazaérek már kb 5 óra lesz. Azt a maradék időt csak eltöltöm, még nem jön Lucy.
James is beszállt, bekapcsolta a biztonsági övét és sebességbe tette a kocsit. Lassan kicsorgott az útra és elindultunk visszafelé.