Fekete Rózsa
          27.Fejezet:Búcsú

  Csendben álltam és néztem a nagydarab férfit. Meredten figyeltem,ahogy a haját lágyan ringatja a szellő,ahogy szeme dühödten bámulja a vámpírok urát,s ahogy mozdulatlanul,fegyverét a vérszívó fejéhez tartva állt. Utána pedig a mellettem fekvő,sápadt,immáron élettelen fiúra tekintettem,kinek látván ismét könny szökött a szemembe.
- Nos?- kényszerítette a férfi válaszra a vámpírt. Az úr csak undorodva fordult el az embertől.
- Nem tartozom neked magyarázattal...- morogta a vérszívó,mire valami ismét dörrent. Szememet összeszorítottam,s jobban elfordultam. Hallottam,hogy valami a hóba hullik,egy lány felzokog... Vicktoria szomorú hangját hallatva esett térdre,s temette arcát a tenyerébe. Fájt hallani,de ennél is jobban fájt,hogy elvesztettem Őt...Hagytam odaveszni egy ilyen kincset,egy lelket,minek még élnie kellett volna...nekem kellett volna Pokolra kerülnöm,s nem neki. Én is sírva fakadtam,de nem a vámpírkirályért,mint a lány nem messze tőlem. Ó,nem!Örvendezni tudtam volna halála miatt,de nem most,nem itt,holt szerelmem lélektelen teste mellett elkeseredetten térdelve. Azt kívántam,bárcsak én is meghalnék! Bár követhetném őt! De egyszerűen képtelen vagyok rá...Nem tudom szíven szúrni magam,nincs erőm felvágni az ereimet,képtelen vagyok kötelet kötni a kampóra... Ehhez is gyenge vagyok...
- Tényleg szeretted?- hallottam a férfi mély,dörmögő hangját,mi valamennyire kizökkentett eszeveszett gondolkodásomból,melyben halálom rémképei kísértek. Szememet lassan felnyitottam,a férfire emeltem tekintetem,mi végigszaladt az arcát átszelő vastag vágáson. Erőtlenül bólintottam,s szavakkal is megerősítettem volna,de,jaj,egy hang se jött ki a torkomon,hiába próbáltam,hiába kérleltem őket,ők makacsul ottmaradtak. A férfi először hitetlenül nézett,majd komoran sóhajtott,kabátja alól kis fiolát vett elő,miben halványkék színű lötty volt. Nem tudtam mi az,de elsőre azt gondoltam,méreg...S ha így van,szíves örömest megiszom. David apja lassan a kezembe adta a kis fiolát,mit hiába vizsgáltam,hiába kémleltem kíváncsi szemeimmel,nem fedtem fel,hogy a benne lévő folyadék pontosan mire is jó.
- Magamért nem támasztanám fel,hisz a holt,az már holt...- kezdett bele a felnőtt,komor,zöld szemeit rám meresztve.- De látván,hogy akár a halálba is követnéd,adtam át neked a kezedben lévő üveget. Az italt kísértetek ajándékozták nekem,ereje visszacsalogatja a holt lelkét a testébe...Itasd hát meg vele!- tanácsolta,még mindig érzelmek nélkül. Szememet hol rá,hol pedig a kis üvegre meresztettem,mi már könnyeimtől fénylett. Megtöröltem a szemem a kezemmel,majd lassan kihúztam az üvegből a parafadugót,ami enyhe cuppanással csusszant ki. Lassan a fiú felé hajoltam,hajam rakoncátlanul előre szökött. Tenyerem David arcára helyeztem,hüvelykujjammal enyhén szétnyitottam a száját,s beleöntöttem a kék italt,mit az apjától kaptam. Az üveg kiürült,én pedig finoman lecsúsztattam a kezem a fiú arcáról,már-már simogatásnak hatott. Az arca még mindig hideg volt... Remegtem. Kezemet reszketve húztam végig a vállán,könnyeimet próbáltam visszatartani. Tenyerem lassan leért a csuklójához,majd az ujjaihoz,amiket a sajátjaim közé fontam. Erősen szorítottam a kihűlt kezet,majd kétségbe esetten hüppögtem párat.
- Nem segít semmit!- törtem ki kétségbeesett zokogásban,eleresztettem a test kezét,karomat a másikba tettem,abba helyeztem a fejem,s ráborultam a halott mellkasára. Remegtem,s könnyeimmel a fiú kabátját mostam tisztára. Vállam reszketett,hüppögésem hangosan hallattam a világgal. Azt akartam,tudják meg! Tudják mind,hogy elvesztettem! Mindenkinek tudnia kell,hogy kesergek! Jöjjenek! Segítsenek! Vigasztaljanak! De erre hiába vártam,hiába vágytam a nyugtató szó után,senki sem segített,csak mereven s hűvösen tekintettek rám.
- Várj egy percet...- szólt David apja.
- Nem várok! Nem tudok várni!- így én,miközben idegesen felemeltem a fejem,s könnyes tekintetem ráemeltem. A férfi csak sóhajtott.
- Reménytelen...csak egy perc,nem több...- magyarázott nyugodtan.
- Nem! Meghalt,érti? Meghalt! Nincs többé! Elvesztettem,örökre!- ordibáltam zokogva,majd fejemet újra karba tett kezeimre hajtottam,s még mindig könnyeztem. Most tényleg meghalt...nincs rá esély,hogy másnap a rét alatt döbbenjek rá: él... Az alattam lévő mellkas megemelkedett,s hallottam,hogy valaki vagy valami mély lélegzetet vesz. Felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam,avagy a fiú arca felé,utána tekintetem a mellkasára vándorolt,ahonnan a seb eltűnt,mintha ott sem lett volna...pusztán vékonyka heg jelezte,hogy valaha is ott tartózkodott. Könnyeim jobban kezdtek folyni-immár az örömtől- mikor a fiú kinyitotta sugárzó smaragd szemeit,s értetlenül tekintett körbe.
- David!- kiáltottam fel,s a nyakába borultam a még mindig értetlen srácnak,ki esélytelenül próbálta felmérni,hogy hol is van,s hogy kik veszik körbe,én pedig,hogy segítsek neki,eleresztettem és felültem. Ő feltámaszkodott a könyökeire és kómásan tekintett ismét körbe...
- A-apa? Nathy?...Mi... mi történt?- dadogott,még mindig teljesen értetlenül,s én megint megöleltem,egyik tenyeremmel a feje hátuljánál a hajába túrtam.
- Shhh! Pihenj! Már jobban leszel...- nyugtattam,de inkább magamnak szántam,mivel még mindig sírtam,bár már az örömtől. David még mindig kómásan ugyan,de bólintott és fejét az ölembe tette,mitől először kicsit meglepődtem,de gyorsan észhez tértem... Könnyeim hullása múlott már,tenyerem a fiú homlokára helyeztem,s nyugtatóan simogattam,minek hatására már nemsokára hallottam,ahogy halkan szuszog. Az apjára néztem,hálás tekintettel.
- Köszönöm...- súgtam,majd ismét lehorgasztottam a fejem,s néztem,ahogy a fiú alszik,közben lágyan simogattam a haját,az arcát és a nyakát...
  Pár napja már annak,hogy mindez megtörtént... Hogy Davidet majdnem elvesztettem,hogy apját megismertem,hogy Vicktoria békét kötött a farkasokkal... S ma van a napja...az a borzalmas nap. Mindenkitől búcsút kell vennem. El kell mennem innen. Blake és Kate kísér el utamon. Hisz nem csak itt vannak vámpírok,nem csak itt kell velük békében lenni...Nem...máshol is.
- Mindent összepakoltál,ugye?- érdeklődött Kate suli után. A parkban fut össze mindenki,akit az iskolából ismerek,s elköszönésre méltatok,holnap hajnalban pedig indulunk.
- Igen.- bólintottam és befordultam az utcán,ahol láttam Ginát,Vanessát és Vicktoriát,miközben várnak.
- Davidtől nem köszönsz el?- szegezte hozzám Blake.
- Tőle külön...- suttogtam magam elé,majd a lányokhoz léptem.
- Jaj,Nathy,úgy fogsz hiányozni!- ölelt meg Vanessa,mire összerezzentem,nem bírom ezeket a baráti öleléseket.
- Ja,nem lesz kivel csipkelődni...- nevetett a vámpírlány,mire ránéztem. Teljesen elképedtem. Az iskolában nem láttam,ez a szerelés pedig új.
- Vicky,mi lelt téged?- pillantottam rá meglepetten. A lány gótszoknyát,bakancsot és szegecses kiegészítőket viselt,többek közt nyakörvet,karkötőt.
- Mindig is jobban tetszett ez a stílus,csak Apa azt mondta,hogy olvadjak be,szóval a divatlapok alapján kellett öltözködnöm...- nézett magán végig a lány enyhe mosollyal,mire Gina oldalba bökte.
- Hidd el,Vicky,ez a stílus jobban áll.- Kacsintott a Dhampir,mire az eddig engem ölelgető Vanessa eleresztett és enyhén kuncogott,én meg csak mosolyogtam.
- Hát akkor...vigyázzatok magatokra...- mondtam enyhén könnyes szemmel. Kinek ne fájna a búcsú,mi barátai és közte történik.
- Ti is!- válaszolt Gina,majd Blake elé lépett és szorosan megölelte,a fiú meg csak visszaölelt.- Ugye még visszajössz?- kérdezte a gót lány.
- Nem tudom...- súgta a vérfarkas.
- Szeretlek...
- Én is téged!- tudatták egymással,majd csókot váltottak,én és a lányok csak elmosolyodtunk...egyet kivéve...
- Na jó,nekem elegem volt a nyáladzásból,induljunk!- intett a fehér hajú vérfarkas,mire a két szerelmes elhajolt egymástól,enyhén nevettek,majd eleresztették egymást.
- Legyetek jók!- intettem még vissza,mikor már távolodtunk.
- Oké,jó rosszak leszünk!- Kiáltott utánam Vicktoria. Elfordultam és elmosolyodtam.
- Bánod,hogy itt kell hagynod őket?- kérdezte Kate.
- Kicsit...- válaszoltam tömören,enyhén lehangoltan.
  Tiszta égboltú,csillagos éjszaka... Felvettem a bakancsom,hátamra pedig a hátizsákom,amibe a szükséges dolgaim vannak... Még átugrok Davidhez,mivel lassan éjfél. Kiléptem az előszobába.
- Anya! Ben!- szólongattam családom tagjait,kik lassan meg is jelentek.
- Indulsz?- kérdezte anya.
- Igen...- motyogtam,miközben a padlóról egyenesen anya szemébe néztem. Látszott rajta a szomorúság,minek látványát egy könnycsepp is megerősítette.- Jaj,anya,ne sírj!- mondtam neki és szorosan megöleltem.
- Hogy ne sírnék? Szinte még csak tegnap volt,hogy Ben fejét ütötted a kedvenc plüssállatoddal,mert ő meg összecsokizta a ruhádat...Jaj,de gyorsan is telik az idő...az ember kettőt pislog,és a pici lánya már is felnőtt nő...- mondta anya elkeseredve,én meg eleresztettem.
- Az soha nem fog változni,mindig a picike kislányod maradok...ha gondolod,akkor meg Bent is fejbe vághatom valami plüssel...- mosolyogtam,mire nevelőm megtörölte a szemét és enyhén elmosolyodott.
- Ha...ha...ha...De vicces valaki...- nézett unottan az öcsém,fáradt pillantását pedig viszonoztam,majd újra nyugodt lett a tekintetem,karomat pedig széttártam.
- Mit akarsz?- nézett rám értetlenül.
- Most az egyszer legyünk jó tesók...- vontam vállat,de kezemet nem zártam össze,ugyan úgy ölelésre nyílt. Ben egy ideig szúrósan nézett,majd sóhajtott,vállat vont és ő is széttárta a kezeit.
- Na egye-fene,gyere!- mondta megadóan,de ahelyett,hogy én mentem volna,ő lépett elém és átölelt,én pedig viszonoztam,magamhoz szorítottam.
- Legyél jó,oké,öcsi?- paskoltam meg szórakozottan a fejét.
- Most már elengedhetlek?- kérdezett vissza,mire nevettem,majd magamtól eresztettem el. Egyik kezemmel beletúrtam a hajába,majd megborzoltam azt. Most így szemügyre véve,nagyon hasonlít rám. Ugyan az az arcforma,kék szempár,ében haj...
- Fogadj szót anyának,oké,öcsi?- kérdeztem nevetve.
- Alap,nővérkém...- bökte meg nevetve, gúnyosan a homlokom,mire megint csak szórakozottan kuncogtam,majd hátra léptem.
- Vigyázz magadra,kislányom!- szólt anya aggódva.
- Ha én nem is,Blake biztos...- mosolyodtam el,majd intettem,s kiléptem az ajtón. Már csak Davidtől kell búcsút vennem...már most fájt ez a rengeteg elköszönés,szégyelni fogom magam,ha a zöld szemű fiú mögött roppanok össze,holott erősnek kell mutatnom magam. De nem megy...nem vagyok az...kiértem a lépcsőházból,mire utoljára felpillantottam. Megkerestem az ablakunkat,majd sóhajtottam és tovább mentem.
  Kerestem a kezemben lévő kis cetlin található házszámot,de nem találtam.
- Eh...ezek meg hol laknak,ha nem itt?- álltam meg a leírt ház előtt,de nem éreztem David szagát. Mondjuk nem csodálom,hogy nincsenek itt,még eljön a tanár,és leesik neki minden,aztán lesz ott vérfürdő... Végül is,örülök neki,hogy nem ez a címük,de mégse...Tök jó így az éjszaka közepén bolyongani! Tényleg...Csak mindjárt belefagy a talpam a hóba,de semmi vész! Egy ideig vánszorogtam,majd megéreztem egy ismerős szagot,bár enyhén...Nem Davidé,de hasonló...talán az apja...Odaszaladtam,közben felvettem farkas formám,hogy ne legyek annyira feltűnő,s láttam,hogy melyik házból jön ki a férfi. Sarkon fordult és elvonult,úgy látom az ajtó csapódásra záródik,mivel csak kijött és tova futott. Remek! Gyorsan odarohantam az ajtóhoz,a falap és az ajtófélfa közé tettem a mancsom,hogy ne csukódjon be,majd körbenéztem. Elment...már messze jár,lépteit is csak halkan hallom,enyhe szagnyoma alig-alig maradt meg. Most már nyugodt szívvel dugtam a fadarabok közé a fejem,majd szépen lassan belépkedtem a házba...Rémisztő volt! Néhány ezüstkard,karók,lándzsák díszítették a szobát. A falra egy világos barna,fehér foltokkal díszített vérfarkas bőre felakasztva,a másik falhoz tolt szekrényben egy vámpír feje levágva és üvegbe téve,amiben valamilyen lötty volt... Nagyot nyeltem,ijesztő volt,ahogy a szája szét volt tárva,mintha fájdalmasan ordítana. Mentem tovább az előszobában,de a falon megláttam valami ruhadarabot. Megszeppenve csaptam hátra a fülem,farkamat magam alá húztam és hátráltam. A vámpírok királyát láttam magam előtt,nem csupán a ruháját. Az úr mogorván és meredten nézett rám,nemsokára viszont rájöttem,hogy nem élve,hanem halva... Nem értettem,hogyan is lehet ez,mivel az uralkodó elporladt... Lassan,félve odaléptem,megérintettem...Ő az! Az Ő teste! De nem lehet...miféle boszorkányság ez? David apja a vámpírok hamvaiból testet varázsol,embereket hoz vissza a halálból...ez egy szörnyeteg... Visszaváltoztam emberré és megtapintottam a köpenyt,amit viselt. Hihetetlen! Ez tényleg uralkodó,a legfinomabb selyem,amit eddig tapintottam,gyönyörű szép kékesfekete színbe öltöztetve! El is eresztettem,gyarló,gyilkos kezem ilyen anyagot nem érinthet. Tovább mentem a hosszú lakásban,mígnem találtam egy szobát,mely üres volt. Elkezdtem körbenézni,csak hogy megállapítsam,hogy kié is a szoba... Találtam egy nehéz ezüst fegyvert,most ez melyik? Felemeltem és a hold fényébe tartottam,a felirat a következő: Lilium... David fegyvere...megkönnyebülésemre David szobáját sikerült megtalálnom. Óvatosan letettem a gyilkos fegyvert,az ablakpárkányhoz álltam,rátámaszkodtam és néztem a holdat meg a csillagokat... Oly gyönyörűek! Leheletem látszott a hideg ablakon,én meg unalmamba belekarcoltam a lecsapódott párába a nevem.
- Nathy?- adta hozzá a hangot egy aggódó fiú,mire odafordultam.- Mit keresel itt? Ha apám meglát...- csuklott el a szava.
- Apud elment valahova,de amint láttam,egy ideig nem jön vissza...
- Nem szabad itt lenned!
- Nem is leszek sokáig.
- Hogy érted?- kérdezett rá megszeppenten a fiú,mire odaléptem elé és megfogtam két kezemmel a két vállát.
- Úgy,hogy holnap elutazok,David! Nem csak itt vannak vámpírok...Ha itt kiváltottuk a békét,máshol is menni fog...Hajnalban indulok...Búcsúzni jöttem.- súgtam halkan,mire a fiú magához ölelt.
- Nem engedlek el...- válaszolt komoran,csöndesen.
- Nem tőled függ...mennem kell...- mondtam elkeseredetten,halkan.
- Akkor veled megyek!- suttogta.
- Nem!- szóltam rá,s közben erősen magamhoz szorítottam.- Nem jöhetsz...bajod esik...
- Neked talán nem?
- Az nem fontos...
- De...nekem igen!- szorított meg jobban.- Nem akarom,hogy valami rossz történjen...Nem eresztlek!
- Van még időm...- súgtam a fülébe lágyan,halkan,nyugtatóan.
- Aztán se menj!- még szorosabban ölelt,már-már összeroppantott.- Nem akarom...
- Én sem...de muszáj...- mondtam elfúló hangon.
- Hát maradj! Ketten megszökünk...Itt hagyunk mindent,hogy senki se tudjon közénk állni...- lazított a szorításon,de nem engedett el egészen,éppen csak annyira,hogy lássa az arcom.
- David...- kezdtem bele,de elcsuklott a hangom,nem tudtam mit mondjak... Hisz az ajánlat oly kecsegtető! Elszökni azzal,kit mindennél jobban szeretek,s tudom,ő is szeret engem...De nem lehet,kötelességem van...S ezt teljesítenem kell,hogy béke legyen.- ...Nem is tudom...- fejeztem be végül,miközben elfordultam a fiútól. Éreztem,ahogy a tenyere az arcomhoz simul,mire saját kezemet az övére tettem,s lassan arca felé fordultam. A következő pillanatba beleremegtem: szája lágyan az enyémhez simult,min először megszeppentem,majd ugyan olyan gyengéden viszonoztam. Számomra rövidnek érződő idő után eleresztett,bár annyira nem lehetett rövid,hisz fellélegezni megkönnyebbülés volt. Fuldokoltam,de mégis oly jó volt...Kezeimet a nyaka mögött összefűztem,úgy öleltem a fiút. Éreztem,ahogy kezei a derekamra fonódnak,majd ahogy édes csókját a homlokomra ejti,majd nyakamra,s ismételten a számra...Ez a csók már nem olyan volt,mint előbb...nem lágy,s nyugodt,hanem vad és szenvedélyes...Ahogy végigsimította finoman a hátam,megváltásnak éreztem. Már megint alig kaptam levegőt,hát eleresztettem,s finoman megcsókoltam a nyakát,majd eleresztettem,s fejem a vállára hajtottam,ő meg állát a fejem tetejére tette.
- Álljunk le...nem kéne elvesztenünk a fejünket...- súgta sóhajtva,én meg lassan elkezdtem hátrálni,el,egészen az ágyához.
- De én akarom...- mondtam halkan,s finoman nekitámaszkodtam,így,mivel nem állt stabilan,ráborultunk az ágyra.
- Nathy...- kezdett bele,miközben enyhén elemelkedtem tőle,de nem vártam meg a teljes mondatát...a csókjaira vágytam,s önfeledten újra szájához érintettem az enyémet. Kinyújtott kezem helyett már az alkaromon tartottam magam,David is elengedte magát... Lehunyta szemeit,kezei a derekamat simogatták,számat csókoló ajkai lassan az államra,s utána ismét nyakamra vándoroltak,majd röpke szünetet tartott,miközben felültünk,de helyette én folytattam...Végigcsókoltam a nyakát és a vállát,közben éreztem,ahogy ujjai a pólóm szélével játszanak. Ajkam újra a szájára tapadt,kezem a derekára fontam,s már én is a felsője aljával kezdtem el játszani,mire ő elkezdte felhúzni a pólóm,hideg keze a hátamhoz ért...Állj! Eleresztettem a fölsőjét,ajkaim már nem csiklandozták övéit,elhúzódtam tőle...észhez tértem...de a mámor oly csodás volt! Viszont félek tőle... David elfordította a fejét.
- Sajnálom...- nyögte bűntudattal teli hangon. Odakúsztam hozzá,s megöleltem. Megszeppenten nézett rám,bűnös tekintetét én vettem fel.
- Én sajnálom...te szóltál,én vittelek bele...- mondtam megbánóan. A fiú elfordult,s hallgatott. Az órára pillantottam. Az idő oly gyorsan száll! Már a hajnali hármat is átlépte a mutató. Nem csodálkozom...éjfélkor indultam,s két órát bolyongtam a sötétbe,mire megtaláltam a házat. De ez...ez,ami történt,alig tűnt pár percnek. Észbe kaptam a gondolkodásomból,mikor David megölelt,s állát a vállamra támasztotta.
- Nemsokára indulnom kell...- súgtam,mire a szorítása erősebb lett.
- Ne menj!- kérlelt.
- Ne kezdjük elölről...- suttogtam,miközben egyik kezemmel a hajába túrtam.
- Csak nem akarom,hogy itt hagyj...nem akarom,hogy bajod essen...veled megyek!- mondotta halkan.
- Nem jöhetsz...nem akarlak belekeverni...ez az én akadályom,nekem kell leküzdenem...- suttogtam könnyekbe fúló hangon.
- Legyen...eleresztelek...de gyere vissza! Éppen,s egészségesen!- kért újra.
- David...nem jövök vissza...- nyögtem ki nagy nehezen,miközben hideg könnycseppek szaladtak végig addig oly forró arcomon. De nem csak az arcomon éreztem a kis esőcseppeket,hanem a vállamon,amire a fiú a fejét hajtotta.- Jaj,ne sírj!- kérleltem,miközben jobban átöleltem. Bár a kérést magamnak is szánhattam volna...
- Hogy mondhatsz ilyet,mikor kiontottad a remény apró szikráját?- kérdezte rekedten. Nem látszott rajta,hogy sír,csak a könnyei szöktek ki makacsul,nem tudta őket megállítani,ahogy én se sajátjaimat. Holdatyánk cseppet se segített leplezésében,sugarai megcsillantak a kis cseppeken,miknek földre érése fájdalmas ütés volt. Ráhajtottam fejemet David vállára.
- Remény?- kérdeztem súgva.
- A remény,hogy újra láthatlak...Hogy visszajössz egy szép nap,mire várhatok...de szavaid eltörölték ezt az édes napot.- nyögte elfúlva,én meg nagy levegőt vettem,magamba szívtam illatát.
- Hidd el,nekem is fáj.- sóhajtottam.
- Akkor ne menj! Maradj!- próbált újra rábírni,egyre keservesebb hangon. Könnyeimet elfojtottam,az órára pillantottam,három óra húsz... Hogy repül az idő! Nekem pedig sietnem kell,van röpke negyven percem odaérni Katehez és Blakehez.
- David...- böktem ki halkan a nevét.
- Igen,kedvesem?- kérdezett rá. Kedvesem...a szó a szívembe mart. Elengedtem,s elhajoltam tőle...nem kérhetem ezt...de neki lesz könnyebb... Néztem kíváncsi,reménykedő,könnyel áztatott szemeit...a sok összegyűlt könnycsepp volt most az egyetlen közös kettőnk pillantásába. Az én tekintetem elkeseredett volt,hisz én tudtam,mit akarok mondani.
- Emlékszel még,hogy...hogy mit kértél tőlem a tábor végén? Azt kérted felejtselek el...emlékszel,ugye?- kérdeztem tőle rekedten.
- Igen...miért?- szegezte hozzám gyanús pillantással...A könnycsepp végigfolyt az arcomon.
- Én...most...én...- akadoztam,majd összeszedtem magam.- Ugyan ezt kérem,Tőled...Felejts el! Légy boldog! Éld az életed,szabadon...valaki olyannal,aki megérdemel...- súgtam recsegve,a torkom kapart,kitörtek a kis könnycseppek. David szép,sápadt arcán is új esőcsepp folyt végig.
- Ezt ne kérd...kérlek!Bármit,csak ezt ne!Hisz nem tudlak feledni...- nyögte,alig hallhatóan. Adtam egy csókot a homlokára,s felálltam.
- Viszlát,szerelmem!- suttogtam,szinte hangtalanul,könnyeim hullottak,mint a záporeső,nem tudtam őket visszafogni. Sietve kiléptem a szobából,átszaladtam az előszobán,felvettem a vámpírúr teste mellé helyezett táskámat,s indultam...20 perc...sietek,s odaérek...
  Hajnali négy óra,a kihalt parkban bolyongva kerestem fajtársaimat,s meg is találtam őket a szomorú fűznél,mely mindig is elkeseredve sepregette az utat,de mozdulatai most még siralmasabbak voltak. A szemem még könnyes volt... Odaálltam eléjük.
- Látom elköszöntél...- jelentette ki Kate,csak bólintottam. Blake felvette farkas formáját,s felénk fordult.
- Induljunk!- parancsolt,s kérésére mi,lányok is farkasok lettünk,majd követtük...mentünk utána,mintha az életünk múlna azon,hogy kövessük a vezérhímet...Én kullogtam leghátul. Az este második fele oly édes volt,oly csábító,s végül mégis könnyek közt ért a hajnal... Vissza akarok fordulni...látni akarom...Meg akarom ölelni,ajkait akarom csókolni! De már oly messze van...oly távol járunk,hogy a visszaút végtelennek tűnne. Finom érintése,gyönyörű pillantása,lágy hangja nélkül már nem ér semmit se az élet. Fáj a búcsú...nagyon fáj...de remélem,csodaszép élete lesz! Megérdemel valakit,aki nálam jobban szereti,aki nálam többet tud neki adni! Aki nálam jobban vigyáz rá,s ha megszorítja a kezét,többé már nem engedi el... Az alvó nap nyitogatta sárga szemeit már a horizont felett,a várostól már távol jártuk,de még láttuk a nagy mező felé tornyosodni a panelokat. Megálltam,s könnyes tekintettel visszanéztem. Éreztem a bundámba kapó reggeli fuvallatot,a könnycsepp eltűnt éjfekete bundámban. Visszagondoltam mindenre...de leginkább az ő édes hangjára,lágy,simogató csókjaira...
- Nathy! Gyere,délig el kell érnünk az északi falka barlangját!- törte szét ábrándozásom a fehér farkas... Ránéztem,aztán a városra,majd ismét engem váró fajtársaimra pillantottam... Fájdalmasan felsóhajtottam,majd futva haladtam feléjük.
- Megyek!- kiáltottam,s már nem néztem vissza,csak mentem utánuk,s elmerültem gondolataimba... Elmegyek...itt hagyok mindent... Én és Dav. Nem...már csak én vagyunk...az hogy kettőnk,nincs többé,tudom jól... Elhullajtottam egy kósza könnycseppet,lehunytam a szemem,visszagondoltam a szép smaragdokra,mikkel rám tekintett...hát most búcsúzok tőlük...
...Isten veled,szerelmem!...