Fekete Rózsa
22.Fejezet:Állarc nélkül
Utolsó óra vége felé járunk…David egész nap nem szólt hozzám…Akárhányszor ránéztem,s tekintetünk találkozott,tekintetében szomorúságot,és magányt láttam…Szeme karikás volt,biztos nem aludt túl jól…Nem tudom,hogy mi történt,de nem az,mint tegnap este. Este,a parton még kedves volt,figyelt rám,arca boldogságot,fagyos zöld szemei pedig megnyugvást sugalltak…De mindez eltűnt,talán örökre. Az az édes hang már nem nekem szól,az a kedves mosoly már nem az enyém. Én már csak haragot és elkeseredést kapok tőle,de nem panaszkodhatom…Az a pár hét volt a legjobb egész életemben…El kel felejtenem. De nem tudom…Nem tudom elfeledni se azt a kedves mosolyt,se a smaragdul ragyogó szemeket. A kicsengő éles hangja törte meg a csendet,mindenki pakolt,köztük én is,de velük ellenben én nem álltam fel saját székemről. Jól tudom,hogy mindig David az utolsó,mivel minden cuccát hordja,és ahogy ő mondta, „nem tudja bele paszírozni a táskájába a könyveket”…Bár sokszor mondtam neki,hogy ne hozza minden cuccát,ő nem hallgatott rám,és most ez a szerencsém.
- Sziasztok!- intettem az éppen elmenő barátaimnak,és nemsokára kiürült a terem…David még mindig szenvedett a könyveivel,én meg felálltam és mellé léptem.
- Segítsek?- Kérdeztem,mire rám nézett…Nem szólt semmit,csak visszafordult és folytatta a könyvének táskájába való behajtogatását. Nem tudott érdekelni,nem hagyom ennyiben!
- Beszélnünk kel!- Mondtam határozottan,szinte erre a szóra a vaskos tankönyv becsusszant a táskájába,amit a fiú a vállára dobott.
- Nem vagyok rád kíváncsi…- jegyezte meg,és lépett egyet…El akart menni mellettem,de nem engedtem. Megragadtam a kezét és visszahúztam magam elé. Nem nézett rám,de tekintetéből és arckifejezéséből láttam hogy hazudott.
- Borzalmasan hazudsz…ne legyél politikus…- Kezdtem el viccelődni,mire felém fordult,és a válla remegett a nevetéstől.
- Nem te mondod először…- vont vállat végül.
- Akkor én is csak olyan vagyok,mint a többiek…- sóhajtottam megadóan.
- Azért ezt nem mondanám…- nézett rám kedves mosollyal. Zöld szemei megint olyan nyugodtak voltak,mint tegnap este a tónál…Mért van olyan érzésem,hogy nem a vérfarkas-dologra gondol?És mért érzem úgy,hogy ég az arcom?Jézusom,vörösödök!Lábammal dobbantottam,és idegesen néztem a fiúra.
- Direkt csinálod!
- Mit?
- Ne játszd az ártatlant!Direkt hozol zavarba,én tudom,ne is próbáld tagadni!- böktem meg a mellkasát mutató ujjammal,mire felnevetett,majd miután végzett nyugodt mosollyal nézett újra rám.
- Miről akartál beszélni?- kérdezte az egész poénkodást félre téve. Én csak nagyokat pislogtam…
- Öööööö…- kezdtem el gondolkozni az egészen,mire David meglepetten nézett,majd megint nevetett.
- Á!Már értem!Ö!Remek téma,gyorsan kivégezzük…- Mondta nevetve,de mégis úgy,mintha egy csecsemőnek mutatnánk be valakit,és az éppen most értelmezte volna.
- Gyerekes idióta…- vigyorogtam sunyin,majd gondolkoztam a témán,végül eszembe jutott…- Ja igen,megvan!
- De jó,akkor nem veszett el!- mosolygott a fiú diadalmasan.
- Hát nem…- nevettem. – Na jó…Először is,ne szólj közbe!- mordultam rá,mielőtt megint tereli a témát valami baromsággal,mire vállat vont.
- Másodszor…Nem értek semmit…
- Értelmező szótár?
- Hahaha…- vágtam vissza unott tekintettel,látszólag most már csendbe marad… folytattam. – Na szóval…Ma egész nap olyan voltál,mintha utálnál…Most meg itt ökörködsz,mintha semmi sem történt volna…Hozzáfűzni való?- néztem rá kérdően.
- Semmi…- Dav csak a fejét rázta,én meg pislogtam.
- Semmi?- kérdeztem rá a biztonság kedvéért…
- Semmi…de,várj!
- Na?
- Asszem hogy…Éhes vagyok!- közölte,miközben az ajtót nézte,hogy mikor óhajtunk menni. Nekem megadóan előre csuklott a fejem.
- Kate,azt hiszem nagyot ütöttél…- motyogtam,a fiú teljes meghibbantságára és egyben arra,hogy a fehér hajú vérfarkas lány még a nap elején behúzott egyet Davidnek. Sóhajtottam,majd ismét a fekete vérfarkasra néztem. – Ha nem akarsz róla beszélni,akkor megértem,de inkább azt mond,minthogy itt játszod az idiótát…- vontam vállat,majd hátat fordítottam a fiúnak és kivonultam a teremből,de a fiú a főkapunál elkapott. Elém lépett,tekintetem kérdő és türelmes lett…Látszólag el volt keseredve,de nem tudom miért…
- Apám…
- Tessék?- kérdeztem rá értetlenül,és teljesen meglepődve. David sóhajtott.
- Apám szerint olyan vagy,mint anya,és el akar tiltani tőled…azt mondta,hogy ha még egyszer meglát veled,akkor a saját két kezével öl meg…mármint téged…Szóval,én…- vakarta a feje hátulját,közben gondolkozott,hogy hogy is fogalmazza meg,én meg elmosolyodtam.
- Meg akartál védeni?- bólintott. – Ez kedves,de tudok vigyázni magamra…- közöltem vele mosolyogva. David még mintha mondani akart volna valamit,de végül csak beleegyezően mosolygott és megindultunk…Az iskolából kiérve hozzáért a kezemhez,én meg finoman megszorítottam,egy pillanatra rám nézett,de utána megint az utat kémlelte. Olyanok voltunk,mint két bukott angyal,akik a száműzetésük után nem akarnak semmit sem látni,csak az életet adó földet,és egymást…
Az út fele csendesen telt. Nem szólt hozzám,én se hozzá,csak élveztük egymás csendes társaságát,a békét kettőnk közt,és egymás kezének finom melegségét. De Dav megtörte a csendet…
- Lehet nem ez a legfelelőbb pillanat,de…
- De?- fordultam oda hozzá értetlenül,mire ő is felém fordult,elég széles vigyorral…Vajon mit akarhat? Hát megtudtam,és erre nem számítottam volna…
- Ugye segítesz a leckében? –vakarta meg másik kezével a feje hátulját,közben kínosan mosolygott. Én csak nagyokat pislogtam.
- Persze…hova menjünk?- kérdeztem,és elkezdtem gondolkozni.
- Jó kérdés!Mit nyerek ha válaszolok?- kezdett el megint ökörködni,én meg nevettem rajta.
- Azon kívül,hogy nem buksz meg?- kérdeztem nevetve,mire ő is elmosolyodott.
- Igaz is,ennyi bőven elég…- vont vállat,majd ő is gondolkodott. A távolba nézett,én meg csak feltekintettem rá. – Hozzátok?
- Hogy?
- Nálatok nem jó a tanulás?
- Hát ömm…izé…mért pont nálunk?- Kérdeztem rá ijedt fejjel. Ben és Anya kész katasztrófa,ha felviszek valakit… Dav vállat vont.
- Lássuk csak…a park nem jó,mert ott hogy is mondjam…átküldöd magad a másvilágra,ráadásul hideg is van…- kezdett el magyarázni… Én leragadtam a másvilágos szövegnél,erőltetetten rávigyorogtam.
- Kösz,ez kedves…- vigyorogtam majd gondolkoztam. Bármi jobb mint Ben…- És nálatok?
- Nem jó…
- Mért?
- Talán mert van ott egy apa nevű dolog,ami mindkettőnk hasát felmetszi…
- Na eeez igaz…- mondtam megadóan,majd sóhajtottam. – Akkor menjünk hozzánk…
A nagy társasházba bekanyarodva megint megláttam a fehérre festett falakat,és az ezeréves kőlépcsőket,amiket már sokszor…Na jó,nincsenek ezer évesek,de nagyon régiek,és kőből vannak…Az egyik ajtóval elzárt folyosón végigmenve beléptünk a faajtó elé,és nagyot sóhajtottam.
- Készülj fel!
- Ezt úgy mondtad,mintha a Pokolba mennénk…
- Hidd el,ez rosszabb mint a Pokol…- azzal benyitottam az ajtót és beléptem az előszobába. Egyenlőre se…de,megjött anya,egy törülközőt magára csavarva. Mikor meglátta Davidet,csak néztek egymásra,teljesen lesokkolva. Ezt nem hiszem el…
- Kisebb törülközőt nem találtál?- kezdtem el gúnyolódni,mivel az a rongydarab éppen csak hogy a melleit,és a hátsóbbik felét takarta…Mondjuk anya nem csúnya,de akkor is,ezt megéreztem…
- Nathy!Ha szólsz én…izé…- dadogott,és elvonult a szobába,magára csukta az ajtót.
- Ez meg mi a…?- pislogott a zöld szemű fiú,akinek még mindig olyan feje volt,mint aki szellemet látott…
- Ez anyám volt…- néztem unottan a zárt ajtót,majd megragadtam a még mindig a látványtól sápadt fiú arcát,és hátra vonultam vele a szobámba,ahol nincs se törülközős anya,se senki aki zavarna…
Fél óra múlva kivégeztük a matekot…Még van…minden más…Davidet komolyan megrázta az ajtóban történt esemény,mivel amikor meghallotta,hogy valaki mászkál az ajtónk előtt,folyton elkapta a fejét és becsukta a szemét,ahogy most is,mivel valaki lépkedett kint.
- Nem akarom látni…- motyogta,én meg nevettem. Mikor a léptek zaja elhalkult,a fiú is visszaült normális pózba,én meg miután kivettem a táskámból a kellő könyvet,csak lazán lehajítottam az ágy mellé a hátizsákot.
- Na akkor…biosz…- közöltem,mire a fiú bólintott,előcibálta a biológia könyvet,majd letette az ágy mellé a táskáját…Olvastunk…csendben…Érdekes volt,ha Vanessával vagy Ginával „tanulok”,akkor nem bírjuk ki nevetés nélkül,és inkább a rekeszizmainkat eddzük. Olyan furcsa,és számomra elfogadhatatlan volt ez a csend,és David is elég instabil pózban tudott ülni,szóval kinyújtottam felé a kezem és meglöktem a homlokánál,mire elkezdett hadonászni…
- Váá!- kiáltott fel,és azzal a lendülettel hátra is vágódott,én meg csak nevettem. Bár a feje koppant a karfán,csak kacagtam,de miután nem mozdult,lefagyott az arcomról a mosoly,felpattantam,mellé léptem,és elkezdtem a vállát rázni. A pánik közepette fel se tűnt,hogy megragadta a párnát,megfogta a kezem,és fejbevágott a puha,tollal tömött tárgyal,én meg léptem hátra,csak nagyokat pislogtam,mire felállt és nevetett…Ekkor összeállt minden,és puszta kézzel indultam meg felé.
- Hogy az a…!- morogtam,majd mikor odaléptem elé,fenyegetően felemeltem a kezem,ő meg megfogta a csuklóm. – Én úgy,de úgy…!- kezdtem el majdnem magamat elnevetve morogni.
- Úgy mi?- vonta fel a szemöldökét vigyorogva a fiú,közben lépkedtünk hátra. Dav csak nevetett,én meg szigorúan néztem rá.
- Megharaplak!- nevettem…Hírtelen jobb nem jutott eszembe…A fiú is kacagott,elég jóízűen. Most mintha minden bánatot és szenvedést elfeledett volna…Még mindig hátráltunk,bár nem sokáig…Hátra vágódtam,a földre dobott táskában,ő meg esett utánam.
- Áu…- nyögtem,mivel koppant a fejem a talajon,és nem is kicsit. Esés közben lehunytam a szemem,szóval nem láttam semmit,csak éreztem,hogy valami az arcomba fújja a levegőt,ahogy azt is éreztem,hogy valami mintha rajtam lenne…Kinyitottam a szemem,és nem láttam semmi mást,csak David zöld tekintetét. Kicsit elemelte a fejét,teljesen elmerültem a szemében,mint valami tóban vagy tengerben…Éreztem ahogy az arcomra fújja a meleg levegőt,teljesen leblokkoltam,ahogy ő is…Sokkoltan állt,tekintete meglepett és teljesen értetlen. Nem csak az a levegő volt meleg,amit a fiú az arcomra lehelt,hanem a körülöttünk lévő is. Most nem csak arcom,hanem egész testem olyan volt mint a parázs… David arca is vörös volt egy kicsit,csak épp olyan fiúsan,mégis aranyosan. Éreztem hűs tenyerét arcomon…Érintésébe beleremegtem,de a meghitt pillanatnak hamar vége szakadt…Az ajtó zsanérja nyikorgott,és hallottam hogy valaki belép a szobába,ezzel egy időben pedig beszél…
- Anya kérdezi,hogy…- A hang az öcsémé,Bené volt,szava elcsuklott,David lepattant rólam,én meg felültem,csak nagyokat pislogtunk mindhárman…kínos csend volt…- Kértek e…valamit,de…megmondom neki,hogy nem…- motyogta,majd kilépett és becsapta maga után az ajtót. A zöld szemű fiúval csak néztük a csukott ajtót,majd a srác fél perc múlva hangosan felnevetett. Nem értettem,szeme már könnyezett a röhögéstől,de a kis cseppeket eltörölte a szeméből. Értetlenül tekintettem rá…Mikor már nem fuldoklott a nevetéstől sóhajtott,majd befejezte a nevetést és hozzám fordult.
- Ilyen kínos dolog se történt még velem…- mondta vigyorogva,majd leesett az egésznek a poénja,és én is elkezdtem kacagni,bár kicsit későn…
Utolsó tananyag,az idegen nyelv…szerencsére mindketten németet tanulunk,szóval nem volt nehéz neki magyarázni…Az egyik feladat végeztével felnéztem rá.
- Akkor érted?- kérdeztem.
- Hát…
- Nem…oké,akkor újra…- hajoltam oda a könyvéhez,és tollam hegyével elkezdtem mutogatni a dolgokat,mint valami tanár.
- Tehát ezek a rendhagyó igék…ez annyit takar,hogy E/2 illetve E/3-ban nem a megszokott módon tesszük hozzá a „t” illetve az „st” ragot,hanem így,látod?- magyaráztam aztán felnéztem rá. Ő csak ugyan olyan meglepetten nézett,mint körülbelül 3 órával ezelőtt… Értetlenül tekintettem rá vissza. Szeme tele volt bizonytalansággal,és most eltűnt belőle az az állandó önbizalom,amit mindig is szerettem. Hogy tud így nézni? Teljesen megigézett az a tekintet,már megint elmerültem azokban a szép smaragdgömbökben. Izgalmamban elkezdtem a tollal játszani,már megint vörösödtem,a levegő olyan volt,mintha körülöttünk felgyújtották volna a házat,hogy mindketten bennégjünk…Éreztem a tenyerét az arcomon,ahogy eltűri a szemem elől a hajam. Már megint belerezzentem abba az érintésbe…Remegtem,nem tudtam mire számítsak,hogy mit akar David…Mi járhat a fejében?Mikor kicsit közelebb hajolt,lehunyta a szemét,és fejét enyhén elfordította,rájöttem…Lesokkoltam,ijedten néztem,mozogni nem tudtam,már a tollammal se játszottam. Csak néztem,ahogy a lehunyt szempár közeledik…Remegtem…Szívem hevesebben vert,szinte éreztem,a levegő forró volt,a bőröm égetett…Ajka egész közel volt az enyémhez,mikor észbe kaptam és hátra rántottam a fejem,tekintetem a földön heverő táskákra fordítottam. David is elfordult…Most szemében még az a kis önbizalom se volt benne,mint eddig…az én ijedtségemmel még azt is elvettem tőle. Fejemet felé fordítottam,és félig megbánóan,félig ijedten néztem rá,ő meg csak tekintetét emelte rám.
- Sajnálom…nem tudom mi ütött belém,én csak…- kezdett el hadarni. Annyira nem is tudom…olyan élettelennek tűnt,mintha csak egy szobor lenne…Szemei megint a földet pásztázták,üvegesen. Odakúsztam mellé…remegtem…kezemet lassan felé emeltem,s a fiú másik oldalán összefűztem a karjaimat. Magamhoz szorítottam,ő meg meglepetten nézett rám. Számat szinte a füléhez emeltem.
- Nincs miért sajnálkoznod…- leheltem a fülébe. Éreztem,hogy szavamba belerezzent,majd feltekintett az órára. Tekintetét követve én is ránéztem az időmérőre,minek mutatója kegyetlenül szaladt,s már az este nyolc vonalát is túl lépte. A fiú lehajtotta a fejét.
- Mennem kel…- motyogta halkan.
- Maradj még!- súgtam ugyan úgy.
- Nem lehet…Ha apám rájön,kinyír…- mondta félre húzott szájjal és elkeseredett tekintettel.
- Épp ezért maradj!- mondtam most már kicsit hangosabban,s jobban megszorítottam,ezzel is jelezve,hogy nem eresztem. – Nem akarok megint arra bemenni,az iskolába,hogy nem vagy ott…- A szavaimba megint beleremegett a fiú.
- Akkor se lehet…
- Nincs itthon senki,csak mi…ketten…
- Épp ezért…- motyogta a végét,szinte szenvedően sóhajtva,mire eleresztettem és csak néztem rá,nem értettem…Meg akartam kérdezni,hogy miért,de mire a szám szóra nyílt,már leesett…rájöttem,hogy megint elvesztheti a fejét,és…hát…
- Bízok benned…- suttogtam,mire megszeppenve kapta felém a fejét. Tekintete meglepett és értetlen…Hallgatott…Nem is tiltakozott,se semmi,úgy érzem belement az elmebeteg ötletbe…
- Befejezem a feladatokat,addig elmehetsz letusolni,ha kedved tartja…- mosolyogtam kedvesen,a fiú csak bólintott,és megindult a fürdőbe. A feladatok már kész voltak,ezért kinyitottam az ágyat,és átvonszoltam egy ágyneműt a nappaliban lévő heverő ágyneműtartójából. Épp időben végeztem az ágyazással,David megérkezett,közben ásított.
- Biztos hogy így jó?- bökött az ágy felé értetlenül.
- Ha neked nincs ellene kifogásod…- vontam vállat,majd elvonultam a hosszú pólóm és a bő rövidnadrágom társaságában a fürdőbe…Nemsokára kész is voltam,halkan,zaj nélkül léptem ki a fürdőből,hátha már David alszik,hisz egész nap elég fáradtnak tűnt. Leoltogattam a villanyokat és lefeküdtem az ágynak azon részére,ahol a saját ágyneműm volt…Magamra húztam a takarót,s pár percig még néztem,ahogy a Hold sápadt,ezüst fénye megtörik a fiú arcán,s enyhén megvilágítja…Jó volt nézni ahogy alszik,helyes is volt,s egyben aranyos…Haja kócosan lógott az arcába. Nagy levegőt vettem,majd lehunytam a szemem…még egyszer átgondoltam,hogy mekkora ökörséget csináltam azzal,hogy itt marasztaltam,majd szépen lassan elfogott az álom…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
