Fekete Rózsa
18.Fejezet: Nem akarom itt hagyni…
Feküdtem némán,a csendes szobában…Nem tudtam aludni…nem jött álom,máskor oly fáradt szememre.Nem engedett pihenni egy érzés…Egy érzés,mi megmarkolta a szívem,és szorította,de éppen csak annyira,hogy fájjon,de a Pokolra ne küldjön.Az érzés a bűntudat,mi lelkemet akarta kiragadni a testemből. Ahányszor visszagondolok a zöld szemű fiú hideg,sápadt arcára,s erőtlen testére,miből némán távozott a lélek,a szemem könnybe lábadt…ahogy most is…Szememből makacsul folytak az apró,átlátszó gyöngyszemek.Gyöngyszemek,mik a szívünkből indulnak,s arcunkon végigfolyva lelkünkre cseperegnek.Könnycseppek…mik olyan keserűek,mint maga az élet.Mikor már-már elfojtottam sírásom lehunytam a szemem…De nem tudtam aludni…Nem aludtam,mivel valaki mintha figyelt volna.Körbenéztem a szobában.Kate velem szemben lévő ágyon pihent,hófehér haja az arcába lógott,a hold pedig enyhén ezüstösre színezte.Gina amúgy is ében haja a sötétben még feketébb volt,alig látszott.Vanessa felettem aludt,mivel rácsos emeletes ágyak voltak nyughelyeink.Nem láttam senkit a szobában,négyünkön kívül.Csend honolt…csend,amit tompa léptek halk zaja tört meg,és a következő kép,hogy valaki áll az ajtóban…minket néz…Kitartóan és rezzenetlenül,szándékait leplezve állt a bejáratnál,tekintete mindenkin végigfutott,majd lépett egyet előre…Nem tudván mit akar,kiugrottam az ágyból,és felkaptam egy zsebkést a komódom széléről,majd visszafordultam,de addigra már az idegen eltűnt. Csupán tréfás látomás lett volna?Nem…a padló megint megreccsent,kintebbről.Kifutottam a szobából,a szűk folyosón végigrohanva meg magából a házból,s fejemet nyugtalanul kapkodva kémleltem a tájat.Kezemben a kés nyelét megszorítottam,és azzal a lendülettel elindultam egy halvány szagnyom után,mi az erdőbe,és annak közepén lévő rétre vezetett.A tisztás szélén megálltam.Mivel mezítláb voltam,a faágak és a levelek kicsit szúrták a lábam,rövidnadrágomban és laza pólómban hűvös volt a levegő,még a tó melege mellett is.Hűvös szél borzolta meg a hajam,mibe beleremegtem,de fél másodperc után a rétet kémeltem. A sűrű fűből egy fa nőtt ki,magányosan őrizve ezzel a mezőt.Lombja szomorúan bólogat,törzse mégsem mozdul.A vastag,kéregbundával takart fa mögül a házban lévő árny válla villant ki…némán a fa másik oldalához osontam,az idegennek háttal álltam…Az avar megreccsent a lábam alatt…a fiú vállá felett átnézett,haja és kapucnija takarta arcát,csak az orra hegye látszott.Észrevett…késem megszorítottam,kifaroltam a fa mögül,és a valaki elé léptem,aki hátát a fával támasztotta,fejét enyhén megemelte,mivel bicskám pengéje a nyakát érintette…érintette,s ezután megakadt,mintha követ akartam volna kettévágni vele…A fiú arcát megvilágította az ezüst holdsugár,s a kapucnis fiú nézett rám üvegesen.Mint egy halott,úgy nézett vissza rám.Smaragd tekintete megbénított és ijedt remegésre kényszerített.A tompa kés a földre hullott,kezem már nem szorította…ijedten kapkodtam a levegőt,s csak néztem…néztem a fiú zöld tekintetét.Arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott.Egy élőholt tekintett vissza rám,kinek láttán és sírva fakadtam,majd megöleltem,s nem eresztettem…szorosan szorítottam,jelezvén,hogy többet nem engedem a halálba magam előtt.Ám a fiú tekintete még mindig olyan volt,mint egy holté…Némán állt,lélegzetét is alig hallottam,csak szíve halk dobbanásából éreztem,hogy még él,s nem csupán egy szoborral van dolgom.Lazítottam az ölelésen,mivel lehet,hogy megint olyan,mint régen,és a kedves David édes álom volt csupán…Már a kezem csúszott le a válláról,mikor lépett egyet előre,átnyúlt a kezem alatt,tenyerét lapockámra helyezte és magához húzott…szorosan fogott,nem eresztett.Meglepetten néztem magam elé,bár szemeimből még mindig folytak a kis könnycseppek…Mostmár nem az avarba,hanem a fiú fekete pulcsijára folytak rá.A fiú fejét a vállamra hajtotta,én pusztán csak tekintetemet fordítottam felé.A csend még mindig sűrű volt,s mozdulatlanul álltunk a bólogató tölgy alatt.Minden szó megfogalmazása nehezemre esett,hang nem jött ki a torkomon,de tenni akartam ellene…beugrott megint a kép,amin a fiú vállát harapom véresre…amint holtan ül a fa tövében…s amint teste eltűnik…
-David,én…-suttogtam,de szavam elcsuklott,mivel a fiú közbevágott.
-Sajnálom…-motyogta halkan,majd még jobban megszorított.-Sajnálom,hogy megijesztettelek,hogy aggódnod kellett miattam…de legfőképp…sajnálom a három évet,ami alatt elhitettem veled,hogy…-fejezte be,mivel most én vágtam a szavába.
-Jaj,fogd már be!-mordultam rá,kicsit nevetve,mire zöld szeme meglepett és riadt lett.-Nincs okod sajnálkozni,ez mind semmi ahhoz képest,amit én tettem…-húztam félre a szám,majd pár percig újra néma csend lett.A fiú lazított a szorításon,majd a szemembe nézett,utána a hajnalodó égboltra,s tekintetünk újra találkozott.
-Menned kell…-mondta halkan,kicsit elkeseredve.
-És te?-szegeztem hozzá szinte lendületből a kérdést.Először csak nézett,majd némán elfordult.
-Akármit is mondtatok,nem tudjátok kimagyarázni,mellesleg,itt jobb nekem…-magyarázkodott komor tekintettel.Bár szememből a könnyek eltüntek,mégis,mintha most már belülről mardosnának…Kérdőn néztem a fiúra.
-Mért lenne jobb itt egyedül?Otthon ott a családod,a magyarázkodást meg megoldjuk…nem is hinnéd,hogy Blake milyen jól hazudik…-mosolyogtam,de a fiú a „család” szónál mintha leakadt volna.Arcára enyhe mosoly kúszott,tekintete nyugodt volt…hozzám fordult…
-Család?Édesanyám kilencedik születés napomon meghalt,apám meg egy részeges idióta,akinek enyhe idegbaja van,és ha rájön az ötperc akárkit ledöf egy késsel…külömben se érdeklem…-avatott be a családi életébe…Hát boldog szülinapot Dav…Na és az apja?Ezt nem hiszem el…
-Ugyan már,csak nem ilyen rossz a helyzet…-mondtam erőltetett mosollyal.
-Azt mondod?-vágott vissza David enyhe mosollyal,majd kilépett az alkonyat vörös fényébe,lehúzta pulóvere cipzárját,és a fölsőjét a földre dobta,majd a pólóját is.
-Hé hé hé!Megfázol!Ennyire nincs meleg,vedd…-kezdtem el szidni,de elcsuklott a szavam,mivel megláttam a rajta lévő hegeket,szúrás és ütés nyomokat,a lila foltokat.Meglepődve néztem,nem akartam elhinni.De láttam…láttam,s a hegek láttán a szívem is meghasadt…a heggyűjteményt még az én harapásnyomom is tarkította,mi már nagyjából összeforrt…Viszont szemem megakadt egy nagy vágott seben,ami a háta közepén futott végig,és oldalt a bordáiig ért…nem lehetett régi.Odaléptem mellé.
-Jézusom…-suttogtam,és még mindig aggódva vizsgálgattam a sebet.
-Nem,csak apám…-nevetett a fiú,miközben a pólóját vette vissza,majd megigazította és nyúlt a pulóveréért.
-Ez cseppet se vicces!-förmedtem rá,mire felhúzta a cipzárját és elém lépett.
-Ahelyett hogy dühöngsz inkább menj vissza,mert megfázol…-bökött a térdig se érő,fekete rövidnadrágomra,amire le is pillantottam,és egyből kirázott a hideg.
-Vah,eddig fel se tűnt,hogy fázom,annyira lekötöttek a sebeid…-tereltem a szót,csakhogy ne küldjön el,én biztos hogy nem megyek el nélküle…Elbambultam,és a következő kép az volt,hogy a fiú a hátamra teríti a pulóverét,én meg meglepetten néztem a távolba.
-Gyere,elkísérlek az erdő széléig…-mondta,immár elkeseredett és szomorú hangon,én csak búsan bólogattam,mint a tölgyfa,ami a rét közepén van…
Az erdő szélén álltunk,szomorúan tekintettünk a távolba.Nagyot sóhajtottam,levettem a pulcsimat,és a fiúhoz nyújtottam.
-Mit csinálsz itt egymagad az erdőben?-kérdeztem aggódva.
-Talán megkeresem a másik falkát,lehet befogadnak ember létemre…-nézett az erdő irányába.
-Biztos nem jössz vissza?-Kérdeztem meg újra,mire a fejét ingatta.
-Nem…-Válaszolt tömören.Szemembe könnycsepp gyűlt,amit a fiú az ujjával finoman letörölt…
-Ugye még látlak?-csúszott ki az aggodalmas kérdés,mire David zöld tekintete meglepetten nézett rám vissza,majd száját félrehúzta,szemébe könnycsepp gyűlt,de hamar eltünt…
-Nem tudom,de tegyél meg nekem valamit…-kezdett bele,kérdőn ránéztem,mire az ajkába harapott,s új kis gyöngy gyűlt a szemébe.
-Felejts el!-mondta ki,miközben a csepp végigfolyt az arcán.Ijedten néztem rá vissza…a kis könnycsepp földre érve ezer gyöngyé vált.A zöld szemű fiú sarkon fordult és némán eltűnt…
-Csak ezt ne kérd…-suttogtam utána.Félek…félek,hogy baja esik…nem akarom itt hagyni…De ő eltűnt … eltűnt a sűrű sötét rengetegben,tán örökre…örökre,s már soha többé nem láthatom…Könnyeimmel hadilábon indultam meg a kis faházba,azon belül is saját szobámba,ahol ledobtam magam a puha ágyba és arcomat a párnámba temettem…
-Dav hol van?-hallottam magam mellől egy női hangot,mire feltekintettem.Gina állt előttem,nagyokat pislogtam kérdő tekintetemmel.
-Addig figyeltelek titeket,amíg David megmutatta a sebeit,de kezdtem fázni,úgyhogy visszajöttem…hol van?-kérdezte újra a gót lány,mire felültem,nagyot sóhajtottam.
-Ő…nem jön vissza…-suttogtam a kis fehér gyöngyszemekkel küzködve…akaratlanul is egy-egy végigfolyt az arcomon.
-Értem…-válaszolt egyhangúan a lány.
Indulási idő volt…a szoba üres,még az ágynemű is le volt húzva…Némán ültem az ágyamon…ma megyünk haza…hazamegyünk,de ő nem jön velünk…Nem hiszem el…Próbáltam elhitetni magammal,hogy így mindenkinek jobb,de nem sikerült…
-Nem hagyom itt…-suttogtam az üres szobába,felálltam,felvettem a táskám,amit kiérve ledobtam a fűbe,és elindultam az erdőbe.Be a mező közepébe,a búsan bólogató tölgyfához,ahol szíve halk dobbanását hallottam,jelezve hogy él.A tölgy most komoran ingatta leveleit,én meg némán álltam alatta és néztem a távolba.Vártam…vártam,de nem jött…
-Tudtam,hogy itt leszel…-hallottam egy fiú hangot magam mögül.Először megörültem,hogy a smaragdszemű fiú az,de visszafordulva a szürkefarkast láttam magam előtt…Olyan hasonlóak,mégis külömböznek…A farkas most emberként tekintett vissza rám,sötétbarna pillantásaival.
-Gina mondta?-kérdeztem sóhajtva.Blake csak bólintott.
-Indulnunk kell…-jelentette ki higgadtan,majd sarkon fordult és megindult vissza,én meg léptem utána,de egyszer visszanéztem.Vissza a távolba,ahol nem volt senki…senki,csak a komor sötétség…Utonjára megsirattam zöld szemeit,majd elindultam tovább…
A busznál álltam sorba…a végén,hátha a fiú visszajön…nem jött..Haboztam,párszor körbenéztem,de senkit se láttam.
-Gyere!-nyújtotta ki felém a kezét Kate,amit megragadtam,és a sárga szemű lány felhúzott a buszra.Elindultam hátulra…Az egyik csoportos széknél Vanessa felnézett rám,jelezve hogy üljek le,de én csak fejem ingattam,és tovább mentem.A busz hátuljában álltam meg…leültem az ablak mellé,és az üvegen át kémleltem a tájat.Az ajtó zárult,a motor zúgott…a rengetegben emberalak formálódott ki,s zöld szeme kivillant…David volt az,senki sem vette észre…hogy ott volt,én tudtam csupán…nem akartam otthagyni,de már elindultunk…már nincs visszaút… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
