Fekete Rózsa
        17.Fejezet:A farkas könnyei
  Egy percig csak némán álltunk egymással szembe,majd támadtam...Morogtam és a nyakát céloztam,de egy vastag botra haraptam rá,ami az állkapcsaim alatt elreccsent.Éreztem a szálkákat a számba,néhány az ínyembe állt,amiből apró vörös gyöngyök csordultak ki.A félvér mellkason ütött,én meg tántorogva léptem hátra.
-Te kis...-morogtam,közben a vérző ínyemet és pengeéles fogaimat mutogattam a lánynak.
-Kicsi?Két hónappal idősebb vagyok...-magyarázott...Ő jött a támadással...de nem támadott...csak állt védelmezően egyhelybe,mint valami őrszobor.Hangos fogcsattogtatással fejeztem ki,hogy ez így nem tetszik,majd újra nekiugrottam.Most a lány a csuklójával védekezett.A rajta lévő szegecses bőrszíj leszakadt,de a tüskék mélyen belefúródtak a szájpadlásomba.Nem érdekelt...megszorítottam a csuklóját,mire felszisszent.Én csak nevettem...
-Ha akarnálak egy mozdulattal legyőznélek...-mondta higgadt,gyilkos tekintettel.
-Egoista!-mordultam rá,mire felemelte a másik kezét és a nyelőcsövemhez nyúlt,majd egy kicsit megbökte.Nemtudom mért,de elengedtem,és elkezdtem vért felköhögni...hörögtem...nehezen vettem a levegőt...Fájt minden szusszanat...A távólból két fajtársam csaholása,morgása és karmainak kopogása csapta meg a fülem.Kiugrottak a bokor mögül,hang nélkül,finoman,még is lendületesen érkeztek a földre.Kate és Blake...A szürke rámnézett,majd Ginára.
-Mit csináltál?-kérdezte morogva,mivel valószínüleg látta ahogy ömlik a számból a vér,alattam a fű már természetellenesen vörös.
-Semmi baja nem lesz,csak egy kicsit megkábult...-magyarázott a dhampir lány,majd Davidre nézett.A fiú smaragd szemeit lehunyva tartva,alig szuszogva ült a fa tövében.Kezét vérző vállára szorította,fejét enyhén lehajtva tartotta.Határozott lépésekkel indultam meg felé.
-Ő...-motyogtam,de a többi szavamat már hangtalanul formálta a szám.Gina védekezően elém állt,én meg némán elsétáltam mellette.Kate és Blake szótlanul nézett...Én csak némán mentem tovább...vettem egy nagy levegőt,hogy kitartsak,amig odaérek.Minden léptem nehezen ment,de mégis harátozottan tettem a mancsom magam elé.A fiú előtt megálltam.Lélegzete ritka,arca sápadt.
-Ő...-motyogtam megint,de most a többi szó helyett egy könnycsepp folyt végig fekete bundámon.Földreérve ezer kicsi gyöngyre pattant szét.Hideg orromot a fiú arcához érintettem.
-Ő...Nem halhat meg...-mondtam erőtlenül.Finoman megböktem a fejét,ami tehetetlenül csuklott oldalra.Az egy könnycseppet követték a társai,majd sok kicsibe válva tüntek el a földben.Az avar halkan recsegett...Egy bagoly huhogása törte meg a csendet,amit egy halott is megirigyel.Fejemet a fiú lelógó kezébe temettem és halkan nyüszítettem...Szememből a kis cseppek szünni nem akaróan gördültek végig az arcomon...sírtam...sírtam,hogy nem láthatom többé a smaragd szemeket...sirattam...sirattam szerelmem szeme világát...Fejemet lassan az ölébe hajtottam,és elaludtam...Azt kívántam,bár sose kelnék fel...akkor talán találkoztam volna azzal kit megöltem...
  A hajnal lágy sugaraival keltett...reméltem,hogy csak egy borzalmas álom volt,de nem...megcsapott a vérszag,éreztem a hideg kezet a fejemen.Lassan,félve nyitottam fel sárga szemeimet,amikkel szomorúan tekintettem a felettem lévő fiúra.Sápadt arcán megtört a nap fénye.Ugyan úgy ült,félrebiccentett fejjel,mint tegnap.Nem álom volt...Erre gondolva megint könny gyült a szemem sarkába...S jaj,hiába parancsoltam neki hogy ne tegye,mégis végiggördült az arcomon...Istenem mit tettem?Megöltem azt,akit szerettem...Kitéptem egy darabot a saját szívemből...Körülpillantottam,de a kis nézőközönség már elment...Kihúztam a fejem a fiú keze alól és elé álltam.Vártam,hátha felnyitja zöld szemeit,de nem tette...Felvettem emberi formám,sárga helyett inmár kék szemeimmel tekintettem rá.Vissza kel mennem...A fiút lefektettem az avarba,még egyszer,utonjára végigsimítottam hideg arcán kihült kezemet.Nem hiszem el...az akiért eldobtam volna az életem,nincs többé...ki se tudom magyarázni...Mély sóhaj hagyta el a számat.Sós könnycseppjeim az ő arcára cseppentek,ahol esőcseppként folytak le...A nap magasan járt...mennem kell...
  Visszaértem a táborba,ahol benyitottam a szobámba.Gina és Kate kérdő tekintettel fogadott,én csak leültem az ágyra és lehajtott fejjel néztem a padlót.Magam elé tettem a kezem...
-Nathy,hol van David?-kérdezte aggódva a Dhampir.
-Megöltem...-Suttogtam némán.A két lány értetlenül nézett rám.
-És most...mi lesz?-nyelt egy nagyot Kate a kettő között,én csak tehetetlenül megráztam a fejem,és az éjszakán gondolkoztam...ezüstös teliholdas éjszaka...Felnéztem félvér barátomra.
-Te hogy kerültél oda?-kérdeztem értetlenül...bár szóban tereltem a témát,mégis David hideg,sápadt arca járt a fejemben...nem hiszem el,hogy nincs többé...
-Blake elmondott mindent a vérfarkasokról.Megkért,hogy legyek én is ott...csak hogy...-csuklott el a szava Ginának.Tekintete tele volt bűntudattal és szomorúsággal.
-De megtörtént...-fejezte be Kate félrehúzott szájjal.Nembírtam tovább...arcomat a tenyerembe temettem,és a csendes szobában csak az én zokogásom hallatszott...
  Délután fele volt az idő...A nap magasan járt,a csoport pedig sorakozott...a vezetőnk névsorolvasást tartott,remegve vártam a zöld szemű fiú nevét...Mit mondhatnék?Megöltem?Hülyének néznének...Valami más ölte meg?Egyből elmennénk...Elment és nem jött vissza?Elindulnánk megkeresni...sehogy sem jó...
-David Sween!-hallatszott a név,amire összerezzentem.Mint egy kés,úgy hasított át rajtam a fogalom,aminek már nincs gazdája...Mit mondhatnék?Ha hazudok magamat csapom be...ajkaim szóra nyíltak.
-Este rosszul volt és hazavitték...Nagyon késő volt,ezért nem szóltunk senkinek.-húzott ki gyorsan Blake a slamasztikából.
-Bár igaz lenne...-dünnyögtem az orrom alá szomorúan.A könnyek megint csak folytak,és én nem tudtam nekik megálljt parancsolni.Arcomat tenyerembe temetve a földre rogytam és sírtam...sirattam az áldozatot,akinek az egészhez semmi köze sem volt...megöltem...Gina letérdelt mellém,kezét a vállamra tette,majd a tanárra nézett...
-Visszakísérem a szobájába...-mondta,majd talpra állított,és némán visszamentünk a négy fal közé...
  Nem lehet halott...ültem az ágyon és néztem magam elé...nem sírtam...most nem...a szememből már elfogytak a makacs könnycseppek...Kitekintettem az ablakon.A nap az eget véresre festette...gyönyörű volt az alkonyat...még szebb lett volna a tó partján,mellettem a zöld szemű halottal...Nem lehet halott...felálltam,és az erdő felé vettem az irányt.Némán suhantam végig a tó partján,majd be az erdőbe,ahol a némaságot a levelek ropogása váltotta fel...Megtaláltam az odvas fát...A fát,ami alatt David lehunyta smaragd szemeit,és többet nem nyitotta fel...Alatta kifeküdt fű,az egyik oldalon véres...De a fiú eltünt.Letérdeltem a kilapított rész felé,és csak néztem...Néztem a puha füvet,ahol a fiú feküdt.Vonszolásnyomot nem láttam...hűvös fuvallat lengette meg a hajam,a hátamon végigfutott a hide.
-Nem halt meg...-suttogtam alig hallhatóan magam elé...